20. rész - "Mindent tudnak rólam!"

-Nyugodjon meg, most nem tehetünk többet. Minden rajta múlik, sajnálom. - mondta.
-De tennem kell valamit! - erősködtem.
-Annyit tehet, hogy vár! Időt kell adni neki! - ezzel ki ment a kórteremből, és utána bejöttek a testvéreim.
-Skyler, hogy érzed magad? - kérdezte Lexie.
-Szerinted? Jól biztos nem vagyok. Lebénultam, nem tudok járni! - keltem ki magamból.
-Micsoda? De akkor így...
-Igen. Így több esély van rá, hogy David hamarabb megtalál és bántani fog, s még csak megvédeni sem tudom magam.
-Ezzel kapcsolatban van egy jó hírünk! Megvan az igazi apád, küldött neked egy levelet benne a címével. - kikaptam a kezéből és kibontottam.
-Ez... Akkor vissza kell mennünk Párizsba!
-Mennünk? - kérdeztek vissza egyszerre.
-Igen, nem foglak titeket elhagyni. Különben is, szükségem van a segítségetekre! - mutattam a lábamra. -Kérdezzétek meg az orvost, hogy mikor mehetek el, kérlek. - ragadtam meg Lexie kezét. -Most, hogy nem emlékszik rám, nincs miért itt maradnom Londonba. - mutattam Gikwangra. -Kérlek intézkedjetek, és hívjátok be HyunSeungot. - kérleltem a testvéreimet.
-Engem szeretnél látni? - kukucskált be az ajtón.
-Mondani szeretnék valamit. Gyere be. - mutogattam neki. -Az a helyzet, hogy... Visszamegyek Párizsba. - vallottam be neki.
-Miért? - az arcáról hihetetlenül gyorsan lefagyott az a mosoly ami eddig díszítette.
-Mert nincs miért maradnom és édesapám ott vár rám.
-Van miért maradj, miattunk. A banda miatt, mind a hatan nagyon megszerettünk téged és nem tudunk csak úgy elengedni! - állt fel hirtelen.
-Ne kezd Hyunseung! - szóltam rá. -Apukám Párizsban vár rám. Nagyon fontosak vagytok nekem, de... - leintett és lehajtotta a fejét. -Hidd el, úgyis visszajövök majd hozzátok! - borzoltam össze a haját.
Nem kellett többet mondanom neki, mert kiolvasta a szemeimből. Tudja, hogy engem is bánt, itt kell hagynom őket, ugyan akkor azt is tudja, hogy fontos megismernem az apukámat. Tudja, mennyit szenvedtem mert nem volt mellettem, mindent tudnak rólam.

****

Holnap elhagyom Londont, visszamegyek arra a helyre amit mindennél jobban utáltam. Végre megismerhetem az igazi édesapámat aki talán azt hiszi, hogy utálom amiért elhagyott. De nem tehetnek róla, hisz balesetük volt, végül mind a ketten túlélték. De anyu nemsokkal miután találkoztunk, meghalt. Miattam halt meg, miattam, mert engem akart védeni. Elővettem egy papírt és tollat, s lefirkantottam Gikwang-nak pár sort.

  
"Bízok benne, hogy előbb utóbb visszajönnek az emlékeid, bízok benned! Amíg vissza nem térek, kérlek tegyél meg mindent, hogy újra a régi Gikwang legyél, akibe beleszerettem. A nyaklánc ami rajtad van, és ami rajtam, az a mi szerelmünk jelképe. Te adtad nekem még a születésnapom után nemsokkal, aminek nagyon örültem. Ha addig visszajönnek az emlékeid, gyere utánam, várlak Párizsban! 
Szeretlek
Skyler"

A párnám alá tettem a levelet amit majd reggel a szekrényére rakok indulás előtt. Ledőltem az ágyamra és próbáltam elaludni, ez az utolsó éjszakám itt a kórházban. Holnap ilyenkor már Párizsban alszok apu házában.

****

Mikor felkeltem  már minden készen állt az utazásra, csak én voltam még az ágyban. Lexie olyan helyre tette Gikwang levelét ahol biztosan megtalálja amint felkel. Fél óra múlva már a repülőtéren voltunk, már csak arra vártunk, hogy felszállhassunk a gépre. Annyira fáj itt hagyni őt, ő volt az első igazi szerelmem. -Megkérjük a Párizsba tartó utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást... - hallottam meg a hangos bemondót.
Felszálltunk a gépre és elfoglaltuk a helyünket. Jeremy mellett egy fiatal lány ült aki újságot olvasott, a címlapján a Beast volt. Még itt is csak rájuk tudok gondolni, sosem hittem, hogy így megszeretem őket és majd nem tudom őket elhagyni. Mikor megérkeztünk Jeremy keltegetett, mivel sikeresen elaludtam, ami igazából jól esett.
-Megérkeztünk Skyler. - ütögette meg egy kicsit a vállam.
Mikor leszálltunk, észrevettem egy öltönyös férfit aki egy táblát tartott a kezében rajta a nevemmel. Jeremy oda tolt hozzá, mint kiderült, ő apu egyik barátjának a fia. Tájékoztatott, hogy apu később ér majd haza, mivel még dolgozik.
-Jae Hyun a nevem. - nyújtotta felém a kezét, követtem a példáját és én is odanyújtottam a kezem. -Indulhatunk? - kérdezte mosolyogva..
-Persze. - válaszoltam.
Nem telt sok időbe míg odaértünk egy csodálatos nagy ház elé. Szám tátva maradt az gyönyörű ház láttán. A ház színe ami fehér volt szinte megvakított így a kezemet a szememhez emeltem.
-Váó, milyen gyönyörű ez a ház! - csodálkoztam miközben jobban szemügyre vettem.
-Belül még szebb. Biztos vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog! Édesapád maga rendezett be minden helyiséget, mindennap ezt a pillanatot várta, hogy majd itt állsz a ház előtt és végre láthat. - úgy nézett rám, mintha tudna mindenről ami velem történt.
Lehetetlennek tartottam és elhessegettem a gondolatot. Beletett a kerekesszékembe. Mindig mikor benne ülök, olyan szerencsétlennek és szomorúnak érzem magam, minden rá emlékeztet. Arra a kedves, mosolygós fiúra.

**Gikwang**

Mire felébredtem a mellettem lévő ágyról a lány eltűnt, a kis szekrényemen egy levél pihent. Elvettem és felbontottam, olvasni kezdtem majd bevillant egy arc, egy szó ami megdobogtatta a szívemet. Azok a boldogságtól csillogó szemek, a mosolya, annyira ismerős volt.

"Szeretlek!"

-Srácok... azt a lányt aki ebben a szobában volt velem, Skyler-nek hívják? - egyszerre felém néztek majd válaszoltak.
-Igen. De mond csak, tényleg nem emlékszel rá? - kérdezte a csapat vezetője, Doojoon.
-Nem, de ahogy ezt a levelet olvastam... - mutattam fel az említett tárgyat. -...megjelent előttem egy lány arca és egy szót hallottam. "Szeretlek!" - ismételtem el a szót. -Az ő arca volt biztos vagyok benne. Mondjatok el róla mindent.
-Itt Londonban ismerkedtetek meg... - Doojoon minden apró részletet elmesélt nekem arról a lányról.
A hallottak alapján bármit megtettem volna érte, hogy meg tudjam védeni és igenis nagyon szerettem őt.

**Skyler (pár óra múlva)**

-Apu? - mértem végig az idegen férfit aki éppen csak belépett.
-Skyler? - kérdezett vissza.
A kanapén ültem, mivel én nem tudtam odafutni hozzá, ő jött. Leült mellém és megölelt.
-Gyönyörű nő lettél! Nem tudok most mit mondani, csak azt, hogy örülök, hogy itt vagy. - eltolt magától és végre megtudtam nézni az arcát.
Szemei könnyesek voltak, gondolom miközben beszélt, sírt. Letöröltem a könnyeit és rá mosolyogtam.
-Kérlek ne sírj, az a fontos, hogy most itt vagyok. Mindent Londonban hagytam, csak azért, hogy megismerhesselek. A barátaimat akik annyit segítettek nekem és mellettem voltak, annak ellenére, hogy veszélynek tettem ki őket. - nekem is lefolyt pár könnycsepp az arcomon amit azonnal le is töröltem. -A szerelmemet aki szintén miattam szenvedett, miattam veszítette el az emlékeit. - homlokomat a vállára tettem és becsuktam a szemeimet.
-Mivel tudom, hogy nem tudsz járni, rögtön fel is hívtam egy barátomat aki segít újra lábra állni. Holnap 11-re kell mennünk.