21. rész - Nélküle

**Skyler**

Két hónap telt el mióta eljöttem Londonból. Keményen dolgozok azon, hogy minél hamarabb lábra állhassak, és be kell ismernem elég jól megy. A banda tagjaival eddig nem beszéltem, bár biztos vagyok benne, hogy nagyon elfoglaltak. Bevallom, nagyon hiányoznak nekem, nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk. De mit tehetnék? Így nem szeretnék a szemük elé kerülni.
-Indulhatunk, Skyler? - lépett mögém apu.
-Persze. - mosolyogtam rá.
Egy kis időbe telt mire odaértünk Dr. Smith kórházához. Mint ember és orvos, nagyon kedves és ő is igyekszik nekem segíteni mindenben. Apu lassan betolt Dr. Smith irodájába -igen, még mindig ebben az átkozott székben kell ülnöm, amit ki nem állhatok-, széles mosollyal köszöntött minket.
-Jó napot Dr. Smith! - mosolyogtam én is.
-Kezdhetjük, ugye? - bólintottam és áttolt egy másik helyiségbe.
Nehéz volt, mint mindig, de keményen dolgozok, hogy meglegyen az eredménye!
Miután hazamentünk Lexie elővette nekem a mankómat és azzal gyakoroltam, nemcsak Dr. Smith-nél gyakorlok, hanem itthon is. Erősen belekapaszkodtam és teszteltem, hogy mennyire tudom magam megtartani. Jeremy pedig készen állt, hogy elkapjon, hogyha elesnék. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, de szerencsére meg tudtam magam tartani. Jeremy már épp lépett volna mikor megszólaltam.
-Jól vagyok, Jer. Köszönöm. - mosolyogtam rá. -Értékelem, hogy ennyire figyelsz rám és segítesz.
-Hát persze, hogy segítek, hisz olyan vagy mintha a testvérem lennél, együtt nőttünk fel. - picit megbökött mire majdnem elestem, de elkapott.
-Te tökfej! - ütöttem meg a vállát.
-Sajnálom. Azt hiszem jobb lesz, ha visszaülsz, mielőtt még tényleg elesel.
-Tudod, hogy már megtörtént párszor, nem újdonság. - húztam el a szám.
-Jó, de akkor is, ha el lehet kerülni, akkor, elkerülöm! Vagy inkább el szeretnél esni? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
-Köszi, inkább kihagyom. - tettem magam elé a kezem. -Egyébként nincs hír David-ről? - kérdeztem félve.
-Még nincs, de remélem, hogy nem is lesz. Hiába az apám, nem bocsátom meg neki, hogy megölte a családunk tagjait, és téged is bántani akart. Ha kell magam ölöm meg, csakhogy megvédjem a családomat! - nézett rám majd Lexie-re.

Abban a pillanatban mindenféle érzelem látható volt a szemében. Düh, szomorúság és szeretet felénk. A családja felé. Apu őket is úgy kezeli, ahogy engem is, úgy szereti őket mintha a saját gyerekei lennének, annak csak örült, hogy ők is jöttek velem.
-Azt nem fogom hagyni! - szóltam közbe. -Nem hagyom, hogy miatta mocskold be a kezed és kerülj börtönbe.
-De, Skyler... nézz magadra, miatta bénultál le! Ő rendezte meg a balesetet! Nem mondhatod, hogy nem érzel iránta mérhetetlen dühöt!- emelte fel a hangját.
-Dehogynem! De téged, titeket már nem foglak elveszíteni! - kiabáltam miközben egy-két könnycsepp kicsordult a szememből, Jeremy pedig kiviharzott a szobából.
-Nyugodj meg húgi! - ölelt meg Lexie. -Ez most nem tesz jót neked! Minél hamarabb lábra kell állnod!
Ő mindig megnyugtatott, akár igazam volt akár nem.
-Hogy nyugodjak meg, ha minden miattam van? Az az őrült engem akar, nem titeket! Azért sérültök meg, mert engem védtek!- hajtottam le a fejem. -Ezt már nem bírom tovább! - takartam el a szemeimet, hogy ne lássa, mennyire rosszul érzem magam.
-Hiába takarod, akkor is látom. - nevetett Lexie. -Engem nem csaphatsz be, tudod jól! - elvette a kezeimet és egyenesen a szemembe nézett. -Figyelj. Ha látni akarod G...
-Még nem! - vágtam a szavába.
-Rendben. - majd távozott ő is.
Elővettem a telefonomat a zsebemből, megkerestem az egyik közös képünket Gikwang-gal és nézegetni kezdtem. 'Ugye tudod, hogy szeretlek és hiányzol?' - mondtam magamban. Majd előkerestem anyu fényképét és jó erősen magamhoz öleltem. 'Sajnálom, régen voltam már nálad, de ígérem, amint visszaérek Londonba az lesz az első, hogy hozzád elmegyek. Szeretlek anyu!' - mikor befejeztem a mondatot, a telefonom jelzett, hogy ideje visszajönnöm a valóságba, mert valaki beszélni akar velem. Felvettem és beleszóltam.
-Halló? - szóltam bele, meg sem néztem ki az.
-Még mindig nem írtad be a számomat a telefonodba? - puffogott a vonal túlsó végéről Doojoon.
-Na, azért lassan a testtel, Doojoon. Ennyi idő után csak ennyit tudsz mondani? Hát szégyelld magad! - durciztam.
-Jó, jó. Nyugi, csak gyorsan elmondom a mondandóm és le is kell tennem, mert őrültek háza van itt. Szóval... Egy hónap múlva lesz két-három koncertünk Párizsban és gondoltam eljöhetnél.
-De... - próbáltam visszautasítani.
-Küldtünk jegyet, úgyhogy meg ne próbáld kihagyni! Mindenképpen ott kell lenned a testvéreiddel és apukáddal együtt!
-Még átgondolom. Egyébként jól vagytok? Hogy megy a munka? - jutott eszembe és gondoltam rá kérdezek.
-Hát... Gikwangnak kezdenek vissza szállingózni az emlékei rólad és így dupla annyit gyakorol. Minél előbb látni akar téged, és le akar nyűgözni. Egy külön számmal is készül neked, szóval ajánlom, gyere el.
-De hát ő mindig tökéletes előadást szokott nyújtani veletek együtt.
-Hiába mondjuk neki, hogy 'ez már tökéletes', ő addig gyakorol, míg ki nem fullad.
-Hülye idióta. Ki akarja magát nyírni?
-Hát ha így folytatja...
-Áh ne is beszéljünk arról az idiótáról, majd ha visszamentem megkapja a magáét!
-Tényleg, mikor jössz vissza? - nem láttam az arcát, de tudom, hogy abban a pillanatban szemei ragyogtak és mosolygott.
-Még félúton se járok, kerekesszékbe nem akarok a szemetek elé kerülni.
-Ugyan már Skyler, hogy lehetsz ennyire buta? - éreztem a hangján, hogy mosolyog.
-Nem azt mondtad, hogy vissza kell menned gyakorolni? Már elmondtad, amit akartál, nyomás vissza! - parancsoltam rá.
-Oké-oké. Minél hamarabb gyere vissza! - majd letette.
-Rendben. Rajta! - bátorítottam magam.
Megragadtam a botokat és felemelkedtem a székből, majd megpróbáltam megtenni pár lépést és próbáltam nem elesni. Egy kis ideig egész jól ment, de elég volt egy rossz lépés és már csak azt vettem észre, hogy a földet ölelem. Én és a bénázásaim. Miért nem vagyok képes arra, hogy egy kicsit felgyorsítsam? Csak egy kicsi is elég lenne, az a kicsi segíthetne, hogy újra láthassam azt az idiótát. Szemeim ismét könnyesek lettek, ahogy eszembe jutott a mosolygós arca. Kezeimmel püfölni kezdtem a padlót és közben üvöltöttem. Kiadtam magamból minden fájdalmat, amit jelenleg tudtam. Pár perc múlva egy ismerős kutya lépte át a szobám küszöbét. Ő nem a fiúknál volt? Hogy kerül ide? Velem szemben lefeküdt és nyalogatni kezdte az arcomat, ami megnyugtatott. Jó kedvűen simogatni kezdtem a fejét.
-Jó fiú voltál? Hm? - ő csak lihegve nézett rám.
-Na, ki jött el hozzád? - mosolygott Hyunseung, de amint meglátott a földön lefagyott az arcáról a mosoly. -Mi a baj? - térdelt le mellém és ijedten nézett rám.
-Csak kicsit fel akartam gyorsítani a folyamatot. - néztem a földet.
-Eszednél vagy? - kiabált rám. -Azt hiszed Gikwang jobban fogja magát érezni, ha felgyógyulsz és esetleg valami más bajod lesz emiatt? - mutatott a botjaimra, amik nem messze tőlem hevertek a földön.
-Ne kiabálj! Tudod jól, hogy minél hamarabb vissza akarok hozzátok menni!
-Tudom, de ha ez az ára, akkor maradj még! Inkább teljen kicsit több időbe, minthogy bajod essen. - mondta majd felsegített a földről.
Az ágyra tett majd mellém ült, rá pár másodpercre a kutya közénk furakodott mire én csak elnevettem magam. Beszélgettünk egy kicsit, majd egy videót mutatott amin Gikwang táncol. Tényleg keményen gyakorol. Egy kicsit még nálunk volt, este fele viszont visszament Londonba. Épp a tv-t néztem mikor meghallottam Lexie és Jeremy veszekedését az egyik földszinti szobából. Közelebb gurultam és hallgatózni kezdtem, de bár ne tettem volna. Amint meghallottam azokat a szavakat, teljesen összetörtem.