22. rész - 'Olyan dolgot titkoltak el előlem, amihez nem volt joguk!'

El akartam menni onnan, de teljesen lefagytam. A kezeim nem mozdultak. A testvéreim eltitkolták ezt a fontos dolgot, ha most nem hallgatózok, akkor sosem tudom meg, vagy mi? Próbáltam valamiféle mentséget kitalálni nekik, de erre nincs. Még ha azzal is jönnek, hogy 'nem akarnak fájdalmat okozni és azt szeretnék, ha minél hamarabb felépülnék' se bocsátanék meg nekik. Pontosan két hónapja, hogy titkolják előlem. Lépteket hallottam és megláttam azt a két személyt, akit jelenleg nagyon utálok. Nem akarom őket látni egy ideig.
-Azt hittem ti sosem fogtok hazudni nekem, de úgy látszik tévedtem. - próbáltam nem kimutatni az érzelmeimet előttük.
-Nem hazudtunk, csak nem mondtuk el. Az nem ugyanaz. - mondta Jeremy.
-Nekem a kettő teljesen ugyanaz Jeremy! Ha te lennél a helyemben, te se mosolyognál, úgy mintha mi sem történt volna.
-Skyler, kérlek... - könyörgött Lexie.

-Nem, Lexie. Én mindig mindent elmondtam nektek és bíztam bennetek, ti pedig eltitkoljátok, hogy terhes voltam. Fáj, hogy nem bíztatok bennem. Képes lettem volna végig csinálni az egészet akkor is ha ezt tudom. Nagyot csalódtam bennetek! - ezek voltak az utolsó szavak, amiket mondtam mielőtt kigurultam a házból.
Az egyik testőrt megkértem, hogy kísérjen el, nehogy az legyen, hogy apu mérges rám, amiért egyedül jöttem el. Bementünk az egyik közeli kávézóba, elfoglaltuk a helyünket és rendeltünk. Egy kávét és egy kis süteményt kértünk.
-Jól vagy Skyler? - kérdezte Jae Hyun miközben bekapott egy falat süteményt.
-P-persze, a legjobban. - hazudtam, de őt se egyszerű becsapni, ahogy Lexie-t sem. -A testvéreim egy olyan dolgot titkoltak el előlem, amihez nem volt joguk. - kezem rá tettem a hasamra és elképzeltem Gikwangot és a gyerekünket, ha lány lett volna. De ezt már nem tudjuk meg.

'-Mondd Á. - a kanál alá tette kezét, hogy ne legyen koszos a ruhája, ha éppen leesik a kanálról.
A kislány csak ült mozdulatlanul, nem akarta kinyitni a száját.
-Kérlek. - kérlelte, majd csodák csodájára kinyitotta a száját, Gikwang elmosolyodott majd beletette a szájba az ételt. 
A morcos kis csöppség is elmosolyodott, majd Gikwang megölelte.
-Szeretlek te kis rosszaság. - puszit nyomott a kis fejére.'
-Egy... Egy gyerek? - kérdezte félve s mégis döbbenten.
-Igen, eltitkolták előlem, hogy volt bennem egy baba életem szerelmétől, de a balesetben elvesztettem. - Könnybe lábadt mindkét szemem, ahogy újra és újra eszembe jutott, majd lefolytak az arcomon.

-Hidd el, biztos volt rá okuk, amiért eltitkolták előled. 
-Egy elfogadható okot nem tudtak kinyögni!- emeltem fel a hangom.
-Talán mert csak úgy ott hagytad őket?! - mosolygott.
-Ne mosolyogj már! - szóltam rá és próbáltam visszafogni magam, hogy ne mosolyogjak. -Még mindig nem vicces. - nevettem egy kicsit.
-Látod? Máris mosolyogsz és nevetsz! Csak ennyi kellett. - csapta össze a kezeit.
-Egy testőrhöz képest nem rossz. Nem tudom miért, de nekem a testőrről mindig egy rideg, kopasz, testes férfi jut eszembe. - nevettem még mindig.
-Váó. De én nem vagyok se rideg, se kopasz, se testes. Én egy jóképű, szeretettel teli, vékony testőr vagyok. Engem ne vegyél azokkal egy kalap alá, ha lehet. - arca megváltozott, karját összefonta maga előtt.
-Jó, oké. Nem teszem többé! - mosolyogtam.
Amikor elfogyasztottuk azt, amit rendeltünk, fizettünk majd elmentünk a parkba. Jae Hyun kedvesebb, mint gondoltam. Ő nem úgy néz rám, ahogy az utóbbi két hónapban néztek rám páran az utcán. Egy kis tónál álltunk meg, gyönyörűen csillogott a víz este.
-Skyler? - hallottam egy hangot az egyik oldalról, egyből felismertem ki az.
-Harry? - kérdeztem vissza, bár biztos voltam benne.
-Láttad mostanában Taylort? - ennél szomorúbb kérdést ki sem találhatott volna.
-Akkor láttam utoljára, amikor besétált egy lángoló szobába. - mondtam el az igazságot.
-Micsoda? Hogy mondtad? - szemei kikerekedtek a hír hallatán.
-Miattad. Mert bábként kezelted, nem szeretted, eldobtad magadtól és ez nagyon fájt neki. - folytattam. -Az utolsó perceiben megbánt mindent és megbocsátottam neki. De téged látni sem akarlak, mert te tetted olyanná amilyen volt! - az utolsó mondatnál már kiabáltam és majdnem kiestem a székből.
-Mi? Én nem... - közelített felém, de Jae Hyun elé állt.
-Jobb lesz, ha távozol, mert ha jól értettem, akkor te most itt egy nem kívánt személy vagy. - figyelmeztette. -Ne akard, hogy erőszakot alkalmazzak!
-Te meg ki a fene vagy? - kezdett mérges lenni.
-Ő a testőröm, aki vigyáz rám és megvéd, ha olyan alakok közelednek felém, mint TE. - az utolsó szót erőteljesebben mondtam ki.
-Mint én? Majd megmutatom, milyen vagyok. - lépteit gyorsabbra vette, de Jae Hyun megállította és a földre teperte. Nyakát kezdte szorongatni, amitől levegőt alig kapott.
Harry csak kapálózott és próbálta a kezével szabaddá tenni a nyakát, de nem sok sikerrel. Ezzel nem ment sokra Jae Hyunnál, őt nem egyszerű legyőzni.
-Azért ne fojtsd meg, ha lehet. - szóltam közbe kicsit rémülten.
Elengedte a nyakát, Harry felpattant és masszírozni kezdte a kezével. Fenyegetően nézett rám, de nem tudott megijeszteni vele. Ő engem nem tud megijeszteni, inkább undorodom tőle. Csak azt sajnálom, hogy valaha is kedveltem őt.
-Ezt még megbánod Skyler. Hidd el lesz még olyan nap, hogy a segítségemet kéred! - mondta majd távozott a parkból.
Mikor hazamentünk, Jae Hyun besegített az ágyamba és próbáltam pihenni, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Rá pillantottam a telefonomra, ami 23 óra 20 percet mutatott. Ilyenkor már rég aludni szoktam. Megkerestem az Ő nevét és írtam neki egy üzenetet, amiben ez állt:

Ne csinálj olyat, amitől bajod esik. Ne gyakorolj többet annál, amit előírtak. Amint tudok, visszamegyek, és hidd el, rettentően hiányoztok. Szeretlek!

21. rész - Nélküle

**Skyler**

Két hónap telt el mióta eljöttem Londonból. Keményen dolgozok azon, hogy minél hamarabb lábra állhassak, és be kell ismernem elég jól megy. A banda tagjaival eddig nem beszéltem, bár biztos vagyok benne, hogy nagyon elfoglaltak. Bevallom, nagyon hiányoznak nekem, nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk. De mit tehetnék? Így nem szeretnék a szemük elé kerülni.
-Indulhatunk, Skyler? - lépett mögém apu.
-Persze. - mosolyogtam rá.
Egy kis időbe telt mire odaértünk Dr. Smith kórházához. Mint ember és orvos, nagyon kedves és ő is igyekszik nekem segíteni mindenben. Apu lassan betolt Dr. Smith irodájába -igen, még mindig ebben az átkozott székben kell ülnöm, amit ki nem állhatok-, széles mosollyal köszöntött minket.
-Jó napot Dr. Smith! - mosolyogtam én is.
-Kezdhetjük, ugye? - bólintottam és áttolt egy másik helyiségbe.
Nehéz volt, mint mindig, de keményen dolgozok, hogy meglegyen az eredménye!
Miután hazamentünk Lexie elővette nekem a mankómat és azzal gyakoroltam, nemcsak Dr. Smith-nél gyakorlok, hanem itthon is. Erősen belekapaszkodtam és teszteltem, hogy mennyire tudom magam megtartani. Jeremy pedig készen állt, hogy elkapjon, hogyha elesnék. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, de szerencsére meg tudtam magam tartani. Jeremy már épp lépett volna mikor megszólaltam.
-Jól vagyok, Jer. Köszönöm. - mosolyogtam rá. -Értékelem, hogy ennyire figyelsz rám és segítesz.
-Hát persze, hogy segítek, hisz olyan vagy mintha a testvérem lennél, együtt nőttünk fel. - picit megbökött mire majdnem elestem, de elkapott.
-Te tökfej! - ütöttem meg a vállát.
-Sajnálom. Azt hiszem jobb lesz, ha visszaülsz, mielőtt még tényleg elesel.
-Tudod, hogy már megtörtént párszor, nem újdonság. - húztam el a szám.
-Jó, de akkor is, ha el lehet kerülni, akkor, elkerülöm! Vagy inkább el szeretnél esni? - kérdezte, mire megráztam a fejem.
-Köszi, inkább kihagyom. - tettem magam elé a kezem. -Egyébként nincs hír David-ről? - kérdeztem félve.
-Még nincs, de remélem, hogy nem is lesz. Hiába az apám, nem bocsátom meg neki, hogy megölte a családunk tagjait, és téged is bántani akart. Ha kell magam ölöm meg, csakhogy megvédjem a családomat! - nézett rám majd Lexie-re.

Abban a pillanatban mindenféle érzelem látható volt a szemében. Düh, szomorúság és szeretet felénk. A családja felé. Apu őket is úgy kezeli, ahogy engem is, úgy szereti őket mintha a saját gyerekei lennének, annak csak örült, hogy ők is jöttek velem.
-Azt nem fogom hagyni! - szóltam közbe. -Nem hagyom, hogy miatta mocskold be a kezed és kerülj börtönbe.
-De, Skyler... nézz magadra, miatta bénultál le! Ő rendezte meg a balesetet! Nem mondhatod, hogy nem érzel iránta mérhetetlen dühöt!- emelte fel a hangját.
-Dehogynem! De téged, titeket már nem foglak elveszíteni! - kiabáltam miközben egy-két könnycsepp kicsordult a szememből, Jeremy pedig kiviharzott a szobából.
-Nyugodj meg húgi! - ölelt meg Lexie. -Ez most nem tesz jót neked! Minél hamarabb lábra kell állnod!
Ő mindig megnyugtatott, akár igazam volt akár nem.
-Hogy nyugodjak meg, ha minden miattam van? Az az őrült engem akar, nem titeket! Azért sérültök meg, mert engem védtek!- hajtottam le a fejem. -Ezt már nem bírom tovább! - takartam el a szemeimet, hogy ne lássa, mennyire rosszul érzem magam.
-Hiába takarod, akkor is látom. - nevetett Lexie. -Engem nem csaphatsz be, tudod jól! - elvette a kezeimet és egyenesen a szemembe nézett. -Figyelj. Ha látni akarod G...
-Még nem! - vágtam a szavába.
-Rendben. - majd távozott ő is.
Elővettem a telefonomat a zsebemből, megkerestem az egyik közös képünket Gikwang-gal és nézegetni kezdtem. 'Ugye tudod, hogy szeretlek és hiányzol?' - mondtam magamban. Majd előkerestem anyu fényképét és jó erősen magamhoz öleltem. 'Sajnálom, régen voltam már nálad, de ígérem, amint visszaérek Londonba az lesz az első, hogy hozzád elmegyek. Szeretlek anyu!' - mikor befejeztem a mondatot, a telefonom jelzett, hogy ideje visszajönnöm a valóságba, mert valaki beszélni akar velem. Felvettem és beleszóltam.
-Halló? - szóltam bele, meg sem néztem ki az.
-Még mindig nem írtad be a számomat a telefonodba? - puffogott a vonal túlsó végéről Doojoon.
-Na, azért lassan a testtel, Doojoon. Ennyi idő után csak ennyit tudsz mondani? Hát szégyelld magad! - durciztam.
-Jó, jó. Nyugi, csak gyorsan elmondom a mondandóm és le is kell tennem, mert őrültek háza van itt. Szóval... Egy hónap múlva lesz két-három koncertünk Párizsban és gondoltam eljöhetnél.
-De... - próbáltam visszautasítani.
-Küldtünk jegyet, úgyhogy meg ne próbáld kihagyni! Mindenképpen ott kell lenned a testvéreiddel és apukáddal együtt!
-Még átgondolom. Egyébként jól vagytok? Hogy megy a munka? - jutott eszembe és gondoltam rá kérdezek.
-Hát... Gikwangnak kezdenek vissza szállingózni az emlékei rólad és így dupla annyit gyakorol. Minél előbb látni akar téged, és le akar nyűgözni. Egy külön számmal is készül neked, szóval ajánlom, gyere el.
-De hát ő mindig tökéletes előadást szokott nyújtani veletek együtt.
-Hiába mondjuk neki, hogy 'ez már tökéletes', ő addig gyakorol, míg ki nem fullad.
-Hülye idióta. Ki akarja magát nyírni?
-Hát ha így folytatja...
-Áh ne is beszéljünk arról az idiótáról, majd ha visszamentem megkapja a magáét!
-Tényleg, mikor jössz vissza? - nem láttam az arcát, de tudom, hogy abban a pillanatban szemei ragyogtak és mosolygott.
-Még félúton se járok, kerekesszékbe nem akarok a szemetek elé kerülni.
-Ugyan már Skyler, hogy lehetsz ennyire buta? - éreztem a hangján, hogy mosolyog.
-Nem azt mondtad, hogy vissza kell menned gyakorolni? Már elmondtad, amit akartál, nyomás vissza! - parancsoltam rá.
-Oké-oké. Minél hamarabb gyere vissza! - majd letette.
-Rendben. Rajta! - bátorítottam magam.
Megragadtam a botokat és felemelkedtem a székből, majd megpróbáltam megtenni pár lépést és próbáltam nem elesni. Egy kis ideig egész jól ment, de elég volt egy rossz lépés és már csak azt vettem észre, hogy a földet ölelem. Én és a bénázásaim. Miért nem vagyok képes arra, hogy egy kicsit felgyorsítsam? Csak egy kicsi is elég lenne, az a kicsi segíthetne, hogy újra láthassam azt az idiótát. Szemeim ismét könnyesek lettek, ahogy eszembe jutott a mosolygós arca. Kezeimmel püfölni kezdtem a padlót és közben üvöltöttem. Kiadtam magamból minden fájdalmat, amit jelenleg tudtam. Pár perc múlva egy ismerős kutya lépte át a szobám küszöbét. Ő nem a fiúknál volt? Hogy kerül ide? Velem szemben lefeküdt és nyalogatni kezdte az arcomat, ami megnyugtatott. Jó kedvűen simogatni kezdtem a fejét.
-Jó fiú voltál? Hm? - ő csak lihegve nézett rám.
-Na, ki jött el hozzád? - mosolygott Hyunseung, de amint meglátott a földön lefagyott az arcáról a mosoly. -Mi a baj? - térdelt le mellém és ijedten nézett rám.
-Csak kicsit fel akartam gyorsítani a folyamatot. - néztem a földet.
-Eszednél vagy? - kiabált rám. -Azt hiszed Gikwang jobban fogja magát érezni, ha felgyógyulsz és esetleg valami más bajod lesz emiatt? - mutatott a botjaimra, amik nem messze tőlem hevertek a földön.
-Ne kiabálj! Tudod jól, hogy minél hamarabb vissza akarok hozzátok menni!
-Tudom, de ha ez az ára, akkor maradj még! Inkább teljen kicsit több időbe, minthogy bajod essen. - mondta majd felsegített a földről.
Az ágyra tett majd mellém ült, rá pár másodpercre a kutya közénk furakodott mire én csak elnevettem magam. Beszélgettünk egy kicsit, majd egy videót mutatott amin Gikwang táncol. Tényleg keményen gyakorol. Egy kicsit még nálunk volt, este fele viszont visszament Londonba. Épp a tv-t néztem mikor meghallottam Lexie és Jeremy veszekedését az egyik földszinti szobából. Közelebb gurultam és hallgatózni kezdtem, de bár ne tettem volna. Amint meghallottam azokat a szavakat, teljesen összetörtem.