15. rész - "Szükségem van rád!"

-De Harryt is megkedveltem. - mondtam majd be fogtam számat a kezemmel.

-De ugye nem mondasz le Kikiről? Őt kis korod óta ismered és már akkor is nagyon szeretted, tudom, hiszen nekem mondtad el! Nem azt mondom, hogy ne kedveld őt... Nyisd ki a szemed, láthattad, hogy Gikwang mit tett magával, csak mert itt hagytad. Szeret téged! - fogta meg mindkét vállamat Lexie és enyhén megrázta őket.

-Tudom Lexie. Nem tudom csak úgy elfelejteni... és ami azt illeti nem is akarom! - kezeit levettem a vállamról és megöleltem. -Szeretem őt, és szeretni is fogom! Ne aggódj! - egy kisebb mosolyt küldtem felé.

-Apropó... ma lesz egy koncertjük, vettem rá jegyet. Mindannyian elmegyünk megnézni őt!

-Rendben, Lex. - szorosan magamhoz húztam és jó erősen megöleltem. -Elmegyek egy kicsit sétálni. - engedtem el.

Átöltöztem és egy kisebb táskával a vállamon elindultam. Nem néztem az időt, de egy fél órát biztos, hogy sétálgattam. Száraznak éreztem a számat, ezért elővettem a tükrömet és a száj fényemet. Miközben a számat keltettem életre, a tükörben megláttam egy nem kívánatos személyt. Miért kell neki mindig megjelennie? Utálom őt!

-Attól nem leszel szebb, hogy egy kis száj fényt felteszel! - mondta gúnyos mosollyal az arcán. -Sikerült! Elfelejtett téged! - büszkélkedett vele.

-Miről beszélsz? - értetlenkedtem.

-Nem emlékszel? Emlékezz csak vissza arra a napra, amikor felhívtalak, és egy kicsivel utána el is tűntél... El sem tudod képzelni, hogy milyen boldog voltam, most pedig megint itt vagy...

"-Miért teszed ezt? Mit csináltam, hogy ezt érdemlem? - kérdeztem sírva.

-Csupán csak annyit, hogy rá akaszkodtál Harryre és nem tud téged elfelejteni... de én majd intézkedek, elfog téged felejteni. - egy kis hang jelezte nekem, hogy letette, megmarkoltam a telefont és erőből a falhoz vágtam."

Amint eszembe jutott az a telefonhívás, megfogtam a rajta lévő ruhának az anyagát és jól megmarkoltam. 

-Mit képzelsz magadról? Hmm? Azt hiszed, csak úgy hagyom, hogy Harry a tiéd legyen? Tévedsz! 

Addig szorítottam a ruháját, amíg köhögni nem kezdett és levegőért kapkodott. Akik gyalog voltak furcsán néztek rám, hogy egy utca közepén neki állok fojtogatni egy "sztárt"... 

-S-se-gít-ség... - próbálta ki préselni a száján azt az egy szót.. 

Erősen fogtam a ruháját, csak egy kicsi kellett, hogy megfojtsam. Gyorsan észhez tértem és a földre löktem őt, körülöttünk mindenki tátott szájjal nézte a jelenetet, amit ő kezdeményezett én pedig folytattam, amit nem kellett volna... fogtam magam és visszamentem a hotelbe. Elvesztettem őt... talán örökre.

-Biztos? Rendben lesznek, ha ezt tesszük? - ha akartam se tudtam volna elengedni a fülem mellett ezt a beszélgetést.

-Kik lesznek rendben? - tettem fel a kérdést a szobába belépve. -Mire készültök? - tértem a lényegre.

-Áh, semmi... - megköszörültem a torkom és újra rájuk néztem. -Mondtam már, hogy semmi! - kiabálta nevetve Lexie.

-Persze... tudom, hogy készültök valamire, ismerlek titeket, nagyon is.

**A koncert előtt 5 perccel**

-Valamiért nem tetszik, hogy ilyen közel vagyunk hozzájuk. - néztem mindenkire sorba.

-Nyugi, észre sem fog téged venni! - mondta Adam.

-Hát... ez megnyugtató, komolyan. - forgattam meg a szemeimet.

-Nézd, ott jönnek! - bökött meg Lex. -Hú de vékony... nézd meg mit csináltál vele, Sky!

Azt hitte senki sem veszi észre, de én észrevettem. Köhögve jött fel a színpadra, nagyon rosszul nézett ki, és a legrosszabb, hogy tudtam mindenért én vagyok a hibás. Bele kezdtek az első dalukba, majd sorba jött a többi, úgy a koncert felénél jártunk mikor kiszúrt engem miközben nézegette az első sorokat.

Remélem, meg tud bocsátani azért, hogy ezt tettem vele. Szemeim könnyekkel lettek tele, ahogy neki is, összezárta a szemeit és fel felé tartotta a fejét, hogy le tudjon nyugodni és végig tudja csinálni a koncertet.

Szörnyen éreztem magam, csak most értettem meg, hogy ő is mennyire szeretett egészen idáig, hiszen ha nem szeretne, akkor nem történt volna ez vele. A családom után ő a legfontosabb személy az életemben, csak remélni tudom, hogy megbocsát. Amikor vége lett a koncertnek mindannyian oda mentünk ahol a fiúk pihentek.

-Ó, Skyler! Rég láttalak, jól vagy? - fülig ért a szája Will-nek mikor meglátott.

-Jól vagyok, ne aggódj! - válaszoltam neki mosolyogva.

-Ha baj van, szólj és ott termek, oké? - bólintottam és tovább indultunk.

Mikor az ajtójuk elé érkeztünk féltem lenyomni a kilincset, hisz miattam történt vele mindez. Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót, belöktek és csak azt vettem észre, hogy bent vagyok Gikwang-gal.

-Beszélgessetek csak, rátok fér! - kiáltott Lexie.

-Skyler... - szólított meg.

Rá néztem és a sírás kerülgetett... Nagyon vékony, szemei karikásak és vörösek voltak. 

-Sajnálom. - oda rohantam hozzá és átöleltem. -Mindent sajnálok, megbántam, hogy itt hagytalak. Ugyan úgy szeretlek, mint mikor elmentem. Meg tudsz bocsátani? - fejemet mellkasára hajtottam és csak sírtam.

-Megbocsátok, úgy, hogy ne sírj! - keze fel, le járt a hátamon, próbált megnyugtatni. -Én is szeretlek! - fejemre egy kis puszit adott.

A zsebében kutakodott és egy kis dobozt vett elő, kinyitotta és két olyan gyűrűt vett ki belőle, amit párok szoktak hordani, mindegyik egy láncon volt rajta. Egyiket az én nyakamba tette a másikat a sajátjába.

-Még a születésnapodon oda szerettem volna adni, de nem jött össze. Skyler, eljönnél velem holnap este valahova? Még régen mikor kicsik voltunk tettem neked egy ígéretet. - úgy fogta a kezeimet, hogy még véletlenül se tudjak el szaladni.

-Persze, örömmel elmegyek veled. - mosolyogtam rá.

Egy ideig csak csendben ültünk bent az öltözőben majd hirtelen benyitottak. Lexie kíváncsiskodó fejét pillantottam meg, ahogy kinyitotta az ajtót. 

-Megvagytok? - bólintottunk majd újból megszólalt. -Anyukád haza ment egyedül! 

-Mi? Nem szabad egyedül hagyni, bármi baja eshet. 

Elővettem a telefonomat és azonnal anyut hívtam, de nem vette fel. Tíz perc telhetett el mikor egy hívást kaptam.

-Igen? 

-Ön Skyler Matthews? A kórház egyik orvosa vagyok, az édesanyját elütötték...

-Nem... Nem, az nem lehet. - a telefon kiesett a kezemből és a földre rogytam.

-Sky? Mi történt? - guggolt le mellém Gikwang, majd magához ölelt és a fejemet kezdte el simogatni.

-Anyu... autó, baleset. - mást nem tudtam kimondani abban a pillanatban.

**Kórházban**

Amint odaértünk futottam a recepcióhoz és megtudakoltam anyu kórtermének számát. Szaladtam a lifthez, ami hamar felvitt a megfelelő emeletre, amint megláttam anyut azon az ágyon feküdni mozdulatlanul... nem tudtam elhinni, hogy talán most el is veszíthetem örökre. Nem is volt időnk bepótolni azt a sok évet, amit nem volt mellettem. Leültem az ágy melletti székre és megfogtam a kezét.

-Anyu kérlek, kelj fel! - kezének döntöttem a fejemet és csak sírtam.

Most nem hagyhat itt, még nem! Nincs itt az ideje, nem tudom elengedni, szükségem van rá! Gondolom, hogy apu ezt élvezi, élvezi, hogy fájdalmat okozhat nekem és a testvéreimnek... de esküszöm, ezt nem hagyom annyiban.

-Gyere haza kísérlek, Skyler. Pihenned is kell! - fogta meg a vállamat Gikwang és próbált felállítani a székről.

-Nem, itt kell maradnom vele. - mutattam anyura, aki eszméletlenül feküdt az ágyon. 

-Rendben, de én is itt maradok veled. - leült a kórteremben lévő másik székre, ami az ágy túlsó oldalán volt.

**Reggel**

-Kicsim... - szólogatott egy ismerős, nyugtató hang.

Felemeltem a fejem és azt vettem észre, hogy anyu engem figyel. Arcán kisebb, nagyobb sebhelyeket fedeztem fel, a lába pedig eltört. 

-Hogy vagy? - kérdeztem tőle.

-Őszintén? Szörnyen érzem magam... - vallotta be.

-Soha többet ne csináld ezt! Mi lett volna akkor, ha nagyobb bajod esik? Szükségem van rád! - felálltam és az arcára egy puszit adtam.