12. rész - Miattam van...

Egy könnycsepp futott le arcomról, amit automatikusan letöröltem a mutató ujjammal. Még annyi év után is emlékszik, hogy mikor van a szülinapom...

-K-köszönöm. - nyúltam a rózsák felé. -El is felejtettem... - vakartam meg a tarkómat nevetve.

-Nekem viszont mindig eszembe jutott, állandóan azon gondolkoztam ha találkozunk vajon mit adjak születésnapi ajándéknak... mindig csak egy kis csokor virágot szedtem a kertben, de mikor eszembe jutott a szomorú igazság, hogy elmentél, csak egy kis vázába tettem bele és úgy kívántam boldog születésnapot! Amikor hiányoztál csak felnéztem az égre és úgy beszéltem hozzád.

"Jól vagy, Sky?"

"Te is hiányzol nekem, remélem egyszer még találkozunk!"

"Ne feledd, én mindig itt leszek neked, te vagy az aki észrevett engem, barátkozott velem és megbízott bennem!"

-Gi Kwang... - szólaltam meg mikor már a szememet teljesen ellepték a könnyek.

-Sosem felejtettelek el téged, mindig mindenhol téged kerestelek! - közelebb jött és két keze közé fogta az arcomat. -Szeretlek, Skyler! - megpuszilt a homlokomon, én pedig jó szorosan magamhoz öleltem őt.

-Én is szeretlek téged. - suttogtam, de ő így is meghallotta.

Lépteket hallottam a hátam mögött, lassan hátrafordultam és Harryt fedeztem fel, akit most először látok ilyen állapotban... ahogy rám néz a könnyes szemeivel, legszívesebben oda rohannék hozzá és jó erősen magamhoz szorítanám. Soha nem engedném el, de... a lábaim nem mozdultak, földbe gyökereztek.

-Szóval, ő az akit szeretsz... miatta utasítottál vissza... - én csak a földet fürkésztem, nem akartam Harry szemébe nézni, csak még jobban fájna... -Megértettem... nem zaklatlak tovább az érzéseimmel és semmi egyéb dologgal. - törölgette a szemeit.

-De, Harry... ne menj, kérlek. - szemeimből már patakokban folytak a könnyek, még sosem éreztem ilyet.

A stúdióban olyan könnyen ki tudtam mondani a szavakat könnyek nélkül, de most... még lélegezni is alig tudok, úgy érzem megfulladok. Ekkor fotósok hada lepte el a stúdió előtt lévő parkolót. Egy folytában kattintgattak a kamerájukkal, egy pillanatra sem álltak le... Harry fogta magát és csak úgy elsétált mellettünk. A fotósok fele utána ment, a többi pedig itt maradt minket boldogítani. Ég veled, Skyler! - visszhangként járták át a szavai a halló járataimat.
-Skyler, válaszolnál pár kérdésre? - nyomult előre a tömegben az egyik 30-as éveiben járó férfi.

Csak bámultam magam elé és próbáltam magamban feldolgozni a pár perce történteket. Nem akarom, hogy így érjen véget ez az egész... nem akarom. Nagy nehezen át furakodtam az emberek közt és csak futottam. Sorba hagytam el a fákat, házakat amikhez egy vagy több kis kert tartozik, embereket akik boldogan sétáltak a családjukkal, szerelmükkel. Szerelem... mit is jelent?! Két szóval tudom jellemezni... boldogság, fájdalom. Én most az utóbbit érzem. Mire észrevettem, hogy szakad az eső, már csurom vizes voltam. Még az sem érdekelt ha megbetegszem... csak meg akartam találni Harryt. Mikor hazaértem csak úgy betörtem az ajtót, apuhoz siettem és össze vissza dadogtam neki.

-A-apu... Ha-harry telefon számát add meg, kérlek. - könyörögtem neki zokogva. 

-Rendben. - kutatni kezdett a kabát zsebébe.

-Gyorsan. - sietettem, pár másodperc múlva kezembe nyomta a telefonját és ki siettem a házból.

Megkerestem a nevét, először egyszer-kétszer kicsörgött, majd sokszor. Kinyomtam és újra próbáltam, akkor már felvette, de valami nem volt vele rendben. 

-David? Mi a gond? Ilyenkor fel tudsz hívni, de máskor nem? - mikor végre befejezte, beleszóltam.

-Harry... hol vagy? - még a lélegzet vételét sem hallottam. 

-Mért kellene neked megmondanom? Te mást szeretsz, menj, fuss a karjaiba. Örülhetsz, most eltűnök az életedből, örökre! - az "örökre" szót csak úgy beleordította a telefonba. 

-Kérlek, Harry. - lábaim összecsuklottak és a földre rogytam. 

Felálltam és elindultam a háza felé, abban reménykedve, hogy nem csinált semmi hülyeséget. Teljes erőmből ütögettem a bejárati ajtót, hogy nyissa már ki, de nem történt meg, semmiféle hang nem jött ki a házból. Felemeltem a lábam és erősen megrúgtam az ajtót, ami a földre dőlt mint egy hatalmas fa. Korom sötét volt, az alkohol szaga csak úgy áradt a házból, amint megláttam Harryt a földön, hívtam egy mentőt. 

**Pár órával később**

Harry mozdulatlanul feküdt az előttem elhelyezkedő kórházi ágyon... ez mind miattam van. Leültem az ágy mellett lévő székre, kezét kezembe fogtam.

-Miért kellett ezt csinálnod, te idióta? Nem gondoltál a körülötted lévőkre? A családodra, a bandára, a rajongókra, rám? Még ha nem is úgy szeretlek ahogy szeretnéd... én is aggódok érted, és ha most örökre elmentél volna... soha nem tudtam volna többé úgy mosolyogni, hogy ne lett volna előttem a mosolygós arcod, és az, hogy miattam tetted. Mielőtt butaságot teszel, gondolkozz! 

Fel akartam állni, de megfogta a kezem és nem engedett el.

-Kérlek maradj még. - suttogott.

-Egyáltalán tudod, hogy-hogy aggódtam érted? - kirántottam a kezemet az ő kezéből és az ablakhoz sétáltam. -Ott hagytam azt akit szeretek, hogy megkeressek egy idiótát...

-Ez az idióta nagyon szeret téged. - lehelletét a fülemen éreztem, mire kirázott a hideg.

-Csak azért mert ezt tetted, nem fog változni semmi, továbbra is csak barátként tudok rád tekinteni. Sajnálom. - arca közeledett az enyémhez, vállaimat lefogta a kezeivel és a falnak nyomott.

Próbáltam kibújni a szorításából, de nem sikerült. Erősen szorított, félve néztem szemeibe, amik csak engem figyeltek.

-Engedj el, ez fáj! - próbáltam eltolni magamtól. -Engedj el, Harry! - ismételtem már sírva.

Mikor lazított a szorításán, ellöktem magamtól és a kezem az arcán csattant. Könnyes szemekkel néztem rá, kezét a fájó részhez emelte és megdörzsölte kicsit. Felém közeledett egy mosoly kíséretében, nem tudtam mit akar, féltem tőle... elfutni nem tudtam mert pont előttem állt, ezzel elállva az utat a kijárat felé.

-Csalódtam benned, Harry! - megállt és lefagyott az arcáról a mosoly. -Azt hittem te normális ember vagy, nem hittem volna, hogy így bánsz azzal a nővel akit szeretsz... - könnyeim útnak indultak az arcomon. 

Elhaladtam mellette, nem nézett rám csak a földet nézte. Visszanéztem rá és ő még mindig ugyan ott, ugyanúgy állt.

Megakartam szólalni, de hangok nem jöttek ki a számon így folytattam utamat hazafelé. A lift foglalt volt, ezért lépcsőznöm kellett, ahogy mentem lefele a falakon festmények voltak, amik boldogságot tükröztek. Az utolsó lépcsőfokoknál már alig álltam a lábamon, épp egy ablaknál álltam meg. Megkapaszkodtam a párkányba, próbáltam állva maradni de mindhiába, lábaim összecsuklottak és a földre zuhantam.

**Később**

Puha felületet éreztem magam alatt, lassan kinyitottam a szememet és egy olyan embert pillantottam meg akit nem akartam látni, most mégis itt van...

-Mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdésemet. -Hagyj békén! Menj innen! - dühösen az ajtóra mutattam.

-Mi történt köztetek? - kérdezte Gi Kwang, közben kezei közé fogta a kezemet.

-Semmi, nem fontos... - vágtam rá.

-Amíg ennyire felzaklat a látogatása addig fontos... szóval?

-Mondtam, hogy nem fontos! - emeltem fel a hangomat. -Kérlek, most hagyj magamra, majd hívlak. - mondtam, majd távozott.

Elvettem az éjjeli szekrényemről a telefonomat, feloldottam és elkezdtem átnézni a nem fogadott hívásokat, mind Harrytől van. Plusz van még egy üzenet, ami tőle jött. Megnyitottam és átfutottam a szemeimmel.