16. rész - "Csak így tudom megvédeni!"

-Nem hagylak itt, ne aggódj. - mosolygott rám. -Mindig melletted leszek, kicsim. - lassan és nehezen felemelte a kezét és a fejemre tette.

-Vigyázok rád, ígérem. Nem akarlak téged is elveszíteni! - szemeim könnyekkel lettek teli.

*1 hét múlva*

Anyu  mindennap egyre jobban van aminek én nagyon örülök. Kikivel rendeződött a kapcsolatunk, azóta együtt vagyunk és nagyon szeretjük egymást. Harrynek talán még a barátságáról is lemondhatok, ahogy visszautasítottam őt... meg amúgy sem engedne a közelébe Taylor.

-Gyere gyorsan Skyler! Anyukáddal történt valami... - gondolkodás nélkül futottam Kiki után a kórterembe.

Anyu mozdulatlanul feküdt az ágyon, szemei csukva voltak, az orvos mindent megtett, hogy vissza hozza az életbe. 

-Mi történt? - kérdeztem lihegve, ugyanis nem keveset futottam. -Miért nem mozdul? Miért vannak csukva a szemei? - kérdezgettem.

-Sajnálom, de az édesanyja meghalt... - amint kimondta ezeket a szavakat odafutottam anyuhoz.

-Megígérted, hogy nem hagysz itt... de nem csak te nem tartottad be az ígéreted, hanem én sem. Nem vigyáztam rád eléggé. - az ágyra rogytam és csak sírtam. 

Ennyi. Elveszítettem őt is, ahogy azt a személyt is aki felnevelt helyette. Biztos, hogy ezt is apu csinálta, látni akarja, ahogy teljesen összeomlok. Anyu kezére tévedt a szemem és észrevettem egy levelet alatta. Lassan, remegő kezekkel nyúltam a levélért, amit búcsú levélnek szánt. Széthajtottam és elkezdtem olvasni a szemeimmel. 

Kis lányom, Skyler

Melletted akartam maradni és támogatni téged, látni akartam, ahogy hozzá mész ahhoz a férfihoz, akit annyira szeretsz. A nevelő apád ismét győzött, sehogy sem tudod őt megállítani. Egyet ígérj meg nekem, hogy nem hagyod, hogy legyőzzön téged és minden erőddel azon leszel, hogy boldog legyél. Sajnos én nem tudtam melletted lenni, de annak az Adam nevű férfinak jó szíve van, és már most úgy szeret téged mintha a lánya lennél. Ne feledd, amit édesapádról mondtam, nem biztos, hogy meghalt mivel a holttestét sosem találták meg. Mindeddig tartottam a kapcsolatot Gi Kwanggal aki teljes szívéből szeret téged, ebben biztos vagyok. Legyél boldog kislányom! 

Mindig szeretni foglak, anyu

Meg fogom őt ölni, nem hagyom, hogy megússza. Taylorral is elbánok és visszaszerzem Harryt. A kezeim mintha maguktól mozdultak volna, összegyűrték a levelet, amit anyu írt halála előtt. Egy ujjat éreztem a szemem alatt, ami a könnycseppeket törli le. Felnéztem az ujj tulajdonosára és rögtön átöleltem amilyen erősen csak tudtam. 

-Szükségem van rád, kérlek, maradj velem. - tettem a vállára az állam.

-Ne aggódj, mindig számíthatsz rám! - visszaölelt majd megpuszilta a fejemet.

*Gi Kwang szemszöge*

Ismét hatalmas fájdalmat okozott annak a személynek, akit teljes szívemből szeretek. Nem hagyom, hogy tovább kínozza. Megölöm őt! Az sem érdekel, ha lecsuknak érte, de akkor legalább biztonságban lesz a szerelmem. Nem engedem, hogy még egy személyt elvegyen tőle. A gondolkodásomat a telefonom csörgése zavarta meg ami a nadrágom zsebében volt. Elővettem majd a fülemhez emeltem és meghallottam, hogy megtalálták Skyler nevelő apját, elköszöntem tőle majd egy csókot leheltem arcára.

-Biztos vagy benne, hogy ott van William? - kérdeztem vissza gyorsan.

-Igen, látom is, most csinál magának reggelit. 

Amint Will elküldte a címet kocsiba ültem és elindultam a megadott címre. Megölt egy embert és halál nyugodtan csinál magának reggelit... ember ez egyáltalán? Vajon hány embert ölhetett eddig meg, hogy már meg sem rezzen? Nem fél, hogy elkapják? Amint odaértem, lassan közelítettem az ajtóhoz Will-el együtt. Nála volt egy pisztoly, viszont nálam semmi csak a két kezem volt amivel harcolhattam a szerelmem boldogságáért. Benéztem az ablakon, de addigra már átment egy másik helységbe.

-Biztos, hogy ezt akarod csinálni Gi Kwang? - fordult felém Will.

-Biztos. Csak így tudom megvédeni! 

-Ezért börtönbe is kerülhetsz! - figyelmeztetett.

-Jól tudom. Azért teszem, hogy Skyler biztonságban legyen. Ne aggódj, ha bevisznek, nem ellenkezek, de csakis akkor, ha ez a mocsok már a föld alatt lesz! 

El kellett fogadnia, hogy erről nem tud lebeszélni, tudja milyen az igaz szerelem... ő is volt már ennyire -vagy még jobban- szerelmes és elveszítette a lányt akit kiskora óta ismert és szeretett.. Betörtem az ajtót, Will előre ment és körül nézett a házban, de rá kellett jönnünk, hogy meglépett mielőtt elkaphattuk volna. 

**Skyler szemszöge**

-Hol lehet már? - sétálgattam a házban ahol még a nevelő apám lakott. -Tudja jól, hogy mennyire szükségem van rá.  

-Nyugodj meg nővérkém. - ölelt meg Katie.

-Te most... - rá néztem, majd folytattam. -jól hallottam? - mosolyogva bólintott.

-Megjöttem! - kiáltott Gikwang.

-Áh, végre. - elé álltam és vállba ütöttem.

-Áú, ezt miért? - nézett rám ártatlanul.

-Mert csak úgy ott hagytál a kórházban. - karomat összefontam és hátat fordítottam neki.

-Sajnálom, fontos dolgom volt. - ölelt át hátulról.

-Nálam is fontosabb?

-Tényleg sajnálom. Hidd el szívesebben maradtam volna veled. - szembe fordultam vele és megpöcköltem a homlokát.

-De ilyet többet ne csinálj! - bólintott.

-Ígérem, kicsim. - mondta, majd arcon puszilt.

****

-Nővérkém leveled jött! - futott fel hozzám a lépcsőn Katie. -Nem tudom ki küldte, mert nincs rajta név, sem cím. 

-Köszönöm. - elvettem tőle majd lassan felbontottam.

Nem igazán tudom, hogy egyáltalán van-e jogom magamat apának hívni, és, hogy egyáltalán szeretnél-e velem találkozni... mert én meg szeretnélek téged ismerni, kislányom. A nevelő apádról mindent tudok, nem tudja, hogy hol tartózkodok, sőt azt se, hogy élek e vagy meghaltam. Én viszont tudok minden lépéséről, és megvédelek tőle!

Kislányom? Ő lenne az igazi apám?

Akkor még él? Hogy tudott...?
-Lexie, Jeremy! - kiabálva futottam a szobájukba. -Az apám életben van!
-Mi? Hogyan? Honnan tudod? - szólaltak meg egyszerre.
-Ezt a levelet írta nekem. - közelebb léptem hozzájuk és át adtam a levelet. -Megyek és szólok Gikwangnak is. - ezzel lefutottam a lépcsőn majd ki a ház elé, mert nemrég kijött levegőzni. -Mi a...? Miért? - amit láttam, teljesen összetörte a szívemet.
-Várj! Ez nem az, aminek látszik! - elkapta a karom és átölelt.
-Nem érdekel a magyarázatod! Engedj el! - kirántottam a karomat a kezéből majd beültem a kocsiba.
Egy közeli bárba mentem, leültem a pulthoz majd rendeltem sorba az erősebbnél erősebb italokat.

Telefonom őrülten csörögni kezdett, ránéztem a képernyőre és vagy 5 üzenetet küldött Gikwang. "Gyere vissza, kérlek! Aggódok érted!", "Bárhol ott lehet a nevelő apád, nem maradhatsz egyedül egy percre sem!" - küldte folyamatosan a hasonló üzeneteket. Megfogtam a kis poharat és egy húzásra megittam a benne lévő alkoholos italt. Ezt megismételtem még pár alkalommal majd beültem a kocsiba - habár tudtam ezt nem lenne szabad - . Nem tudtam merre megyek, csak mentem tovább, míg egy erdőhöz nem értem. Kezeim az ölembe hullottak, nem tudtam megmozdítani egy végtagomat sem, mintha lebénultam volna. Pár perc múlva a kocsim mögött egy sötét alakot vettem észre, ami egyenesen felém közeledett. Féltem, féltem megtudni ki az és, hogy mit tesz velem... rettegtem. Amint mellém ért kinyitotta a kocsi ajtaját és elém hajolt, hogy láthassam az arcát. Elfogott a hányinger, ahogy megláttam őt, a pokolba akartam juttatni, amiért megölte a szeretteimet. A nevelő apám egy kegyetlen gyilkos és ezt Gikwang is tudja, ennek ellenére bármit megtenne, ha azzal megvédhetne. 

15. rész - "Szükségem van rád!"

-De Harryt is megkedveltem. - mondtam majd be fogtam számat a kezemmel.

-De ugye nem mondasz le Kikiről? Őt kis korod óta ismered és már akkor is nagyon szeretted, tudom, hiszen nekem mondtad el! Nem azt mondom, hogy ne kedveld őt... Nyisd ki a szemed, láthattad, hogy Gikwang mit tett magával, csak mert itt hagytad. Szeret téged! - fogta meg mindkét vállamat Lexie és enyhén megrázta őket.

-Tudom Lexie. Nem tudom csak úgy elfelejteni... és ami azt illeti nem is akarom! - kezeit levettem a vállamról és megöleltem. -Szeretem őt, és szeretni is fogom! Ne aggódj! - egy kisebb mosolyt küldtem felé.

-Apropó... ma lesz egy koncertjük, vettem rá jegyet. Mindannyian elmegyünk megnézni őt!

-Rendben, Lex. - szorosan magamhoz húztam és jó erősen megöleltem. -Elmegyek egy kicsit sétálni. - engedtem el.

Átöltöztem és egy kisebb táskával a vállamon elindultam. Nem néztem az időt, de egy fél órát biztos, hogy sétálgattam. Száraznak éreztem a számat, ezért elővettem a tükrömet és a száj fényemet. Miközben a számat keltettem életre, a tükörben megláttam egy nem kívánatos személyt. Miért kell neki mindig megjelennie? Utálom őt!

-Attól nem leszel szebb, hogy egy kis száj fényt felteszel! - mondta gúnyos mosollyal az arcán. -Sikerült! Elfelejtett téged! - büszkélkedett vele.

-Miről beszélsz? - értetlenkedtem.

-Nem emlékszel? Emlékezz csak vissza arra a napra, amikor felhívtalak, és egy kicsivel utána el is tűntél... El sem tudod képzelni, hogy milyen boldog voltam, most pedig megint itt vagy...

"-Miért teszed ezt? Mit csináltam, hogy ezt érdemlem? - kérdeztem sírva.

-Csupán csak annyit, hogy rá akaszkodtál Harryre és nem tud téged elfelejteni... de én majd intézkedek, elfog téged felejteni. - egy kis hang jelezte nekem, hogy letette, megmarkoltam a telefont és erőből a falhoz vágtam."

Amint eszembe jutott az a telefonhívás, megfogtam a rajta lévő ruhának az anyagát és jól megmarkoltam. 

-Mit képzelsz magadról? Hmm? Azt hiszed, csak úgy hagyom, hogy Harry a tiéd legyen? Tévedsz! 

Addig szorítottam a ruháját, amíg köhögni nem kezdett és levegőért kapkodott. Akik gyalog voltak furcsán néztek rám, hogy egy utca közepén neki állok fojtogatni egy "sztárt"... 

-S-se-gít-ség... - próbálta ki préselni a száján azt az egy szót.. 

Erősen fogtam a ruháját, csak egy kicsi kellett, hogy megfojtsam. Gyorsan észhez tértem és a földre löktem őt, körülöttünk mindenki tátott szájjal nézte a jelenetet, amit ő kezdeményezett én pedig folytattam, amit nem kellett volna... fogtam magam és visszamentem a hotelbe. Elvesztettem őt... talán örökre.

-Biztos? Rendben lesznek, ha ezt tesszük? - ha akartam se tudtam volna elengedni a fülem mellett ezt a beszélgetést.

-Kik lesznek rendben? - tettem fel a kérdést a szobába belépve. -Mire készültök? - tértem a lényegre.

-Áh, semmi... - megköszörültem a torkom és újra rájuk néztem. -Mondtam már, hogy semmi! - kiabálta nevetve Lexie.

-Persze... tudom, hogy készültök valamire, ismerlek titeket, nagyon is.

**A koncert előtt 5 perccel**

-Valamiért nem tetszik, hogy ilyen közel vagyunk hozzájuk. - néztem mindenkire sorba.

-Nyugi, észre sem fog téged venni! - mondta Adam.

-Hát... ez megnyugtató, komolyan. - forgattam meg a szemeimet.

-Nézd, ott jönnek! - bökött meg Lex. -Hú de vékony... nézd meg mit csináltál vele, Sky!

Azt hitte senki sem veszi észre, de én észrevettem. Köhögve jött fel a színpadra, nagyon rosszul nézett ki, és a legrosszabb, hogy tudtam mindenért én vagyok a hibás. Bele kezdtek az első dalukba, majd sorba jött a többi, úgy a koncert felénél jártunk mikor kiszúrt engem miközben nézegette az első sorokat.

Remélem, meg tud bocsátani azért, hogy ezt tettem vele. Szemeim könnyekkel lettek tele, ahogy neki is, összezárta a szemeit és fel felé tartotta a fejét, hogy le tudjon nyugodni és végig tudja csinálni a koncertet.

Szörnyen éreztem magam, csak most értettem meg, hogy ő is mennyire szeretett egészen idáig, hiszen ha nem szeretne, akkor nem történt volna ez vele. A családom után ő a legfontosabb személy az életemben, csak remélni tudom, hogy megbocsát. Amikor vége lett a koncertnek mindannyian oda mentünk ahol a fiúk pihentek.

-Ó, Skyler! Rég láttalak, jól vagy? - fülig ért a szája Will-nek mikor meglátott.

-Jól vagyok, ne aggódj! - válaszoltam neki mosolyogva.

-Ha baj van, szólj és ott termek, oké? - bólintottam és tovább indultunk.

Mikor az ajtójuk elé érkeztünk féltem lenyomni a kilincset, hisz miattam történt vele mindez. Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót, belöktek és csak azt vettem észre, hogy bent vagyok Gikwang-gal.

-Beszélgessetek csak, rátok fér! - kiáltott Lexie.

-Skyler... - szólított meg.

Rá néztem és a sírás kerülgetett... Nagyon vékony, szemei karikásak és vörösek voltak. 

-Sajnálom. - oda rohantam hozzá és átöleltem. -Mindent sajnálok, megbántam, hogy itt hagytalak. Ugyan úgy szeretlek, mint mikor elmentem. Meg tudsz bocsátani? - fejemet mellkasára hajtottam és csak sírtam.

-Megbocsátok, úgy, hogy ne sírj! - keze fel, le járt a hátamon, próbált megnyugtatni. -Én is szeretlek! - fejemre egy kis puszit adott.

A zsebében kutakodott és egy kis dobozt vett elő, kinyitotta és két olyan gyűrűt vett ki belőle, amit párok szoktak hordani, mindegyik egy láncon volt rajta. Egyiket az én nyakamba tette a másikat a sajátjába.

-Még a születésnapodon oda szerettem volna adni, de nem jött össze. Skyler, eljönnél velem holnap este valahova? Még régen mikor kicsik voltunk tettem neked egy ígéretet. - úgy fogta a kezeimet, hogy még véletlenül se tudjak el szaladni.

-Persze, örömmel elmegyek veled. - mosolyogtam rá.

Egy ideig csak csendben ültünk bent az öltözőben majd hirtelen benyitottak. Lexie kíváncsiskodó fejét pillantottam meg, ahogy kinyitotta az ajtót. 

-Megvagytok? - bólintottunk majd újból megszólalt. -Anyukád haza ment egyedül! 

-Mi? Nem szabad egyedül hagyni, bármi baja eshet. 

Elővettem a telefonomat és azonnal anyut hívtam, de nem vette fel. Tíz perc telhetett el mikor egy hívást kaptam.

-Igen? 

-Ön Skyler Matthews? A kórház egyik orvosa vagyok, az édesanyját elütötték...

-Nem... Nem, az nem lehet. - a telefon kiesett a kezemből és a földre rogytam.

-Sky? Mi történt? - guggolt le mellém Gikwang, majd magához ölelt és a fejemet kezdte el simogatni.

-Anyu... autó, baleset. - mást nem tudtam kimondani abban a pillanatban.

**Kórházban**

Amint odaértünk futottam a recepcióhoz és megtudakoltam anyu kórtermének számát. Szaladtam a lifthez, ami hamar felvitt a megfelelő emeletre, amint megláttam anyut azon az ágyon feküdni mozdulatlanul... nem tudtam elhinni, hogy talán most el is veszíthetem örökre. Nem is volt időnk bepótolni azt a sok évet, amit nem volt mellettem. Leültem az ágy melletti székre és megfogtam a kezét.

-Anyu kérlek, kelj fel! - kezének döntöttem a fejemet és csak sírtam.

Most nem hagyhat itt, még nem! Nincs itt az ideje, nem tudom elengedni, szükségem van rá! Gondolom, hogy apu ezt élvezi, élvezi, hogy fájdalmat okozhat nekem és a testvéreimnek... de esküszöm, ezt nem hagyom annyiban.

-Gyere haza kísérlek, Skyler. Pihenned is kell! - fogta meg a vállamat Gikwang és próbált felállítani a székről.

-Nem, itt kell maradnom vele. - mutattam anyura, aki eszméletlenül feküdt az ágyon. 

-Rendben, de én is itt maradok veled. - leült a kórteremben lévő másik székre, ami az ágy túlsó oldalán volt.

**Reggel**

-Kicsim... - szólogatott egy ismerős, nyugtató hang.

Felemeltem a fejem és azt vettem észre, hogy anyu engem figyel. Arcán kisebb, nagyobb sebhelyeket fedeztem fel, a lába pedig eltört. 

-Hogy vagy? - kérdeztem tőle.

-Őszintén? Szörnyen érzem magam... - vallotta be.

-Soha többet ne csináld ezt! Mi lett volna akkor, ha nagyobb bajod esik? Szükségem van rád! - felálltam és az arcára egy puszit adtam.

Egy kis... Szünet.

Sziasztok! 

Rá jöttem, hogy a blognak egy kis szünetre van szüksége... nekem is át kell gondolnom a történetet. Nem szeretném, ha a következő rész is egy mosott sz*r lenne, jobbat szeretnék írni, de ehhez egy kis szünet kell. Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok, de amint tudom hozom a 15. részt. 

Szeretnék tőletek szívességet kérni, komiba írjátok meg mit olvasnátok szívesen ebben a történetben. 

Mi változzon? Milyen legyen? Kivel jöjjön össze végül Skyler?

14. rész - Búcsúlevelek + A rejtélyes idegen

Hali:)
Ismét itt az új rész, kicsit rövid de remélem tetszik. A következőt megpróbálom jobban megírni!


Miután elmondtam Adamnek, hogy mi történt, nem tudott mit mondani, azt hitte jobb ember az apám, ahogy én is... de sajnos mindketten tévedtünk.

-Még mindig nem tudom fel fogni, hogy állhat össze valakivel ellened. Én örülnék, ha a lányom lennél, ő meg... elárul téged. Ha egyszer is meglátom a közeledben, esküszöm, megölöm. - láttam a szemeiben, hogy tényleg képes lenne rá annak az érdekében, hogy megvédjen.

-Nem kell bemocskolnod a kezed miattam, nem akarlak téged a rácsok mögött látni. - néztem rá szomorú arccal.

-Addig nem csinálok semmit, amíg nem jön a közeledbe. Ha bármikor meglátod, azonnal szólj! Anyukádat nem tudtam megmenteni, de téged megvédelek!

Adam mindig jó volt hozzám, akkor is mikor én hozzá nem. Utáltam, megvetettem... be kell vallanom, hogy ő igen is jó ember, és talán még apának is elfogadnám. Ahogy visszaemlékeztem a szökésem előző éjszakájára eszembe jutottak a levelek, amiket akkor írtam...

Anyu!
Sajnálom, hogy magadra hagytalak, nem olyan rég jöttél vissza és mikor együtt lehetnénk, én felszívódok.  Neked megírom a címet ahova megyek, de apunak semmi esetre se mondd meg, ha elmondod neki megkeres és bántani fog engem. Aki a legjobb barátnőd volt, akinek adtál az ő egyik barátjához megyek, aki nagyon jó hozzám. Képzeld össze akartak házasodni, de én voltam olyan önző és buta, hogy közéjük álltam, azóta már ezerszer megbántam a tetteimet. Ha tudtam volna, hogy menekülnöm kell akkor vissza se mentem volna Londonba. De voltam olyan hülye, hogy apához húzott a szívem, csak mert mikor kicsi voltam mindig velem volt és elvitt többször is a vidámparkba. Ha valami furcsát észreveszel, rajta írd meg nekem és kérd meg Gi Kwangot, hogy segítsen neked, ha kell Harrytől is kérhetsz segítséget. Még valami, sose maradj egyedül vele, mindig legyen melletted valaki! Amint rendeződik minden, visszamegyek hozzád, vagy te is jöhetsz ide és megismered Adamet.
Ölel és puszil, Skyler 

Apu!
Tudom mit tervezel, ne is álmodj arról, hogy elvihetsz ahhoz a ribanchoz, nem dőlök be a kedves kis szavaidnak mint régen. Azt hittem ismerlek, de nagyot tévedtem, már tudom miért akart tőled távol tartani anyu, ő valahonnan sejtette, hogy mire készülsz és meg akart védeni. Csalódtam benned, apu.
Ég veled!
Skyler

Lexie, Jeremy!
Bár nem vagytok a vér szerinti testvéreim én mindig annak tartottalak titeket, mindketten támogattatok mindenben és szerettetek. Emlékszem, amikor bajban voltam folyton ti védtetek meg, és ezt sosem tudtam meghálálni nektek.
Jeremy: mikor elmentél azt hittem, hosszú ideig nem láthatlak, de egyszer csak megjelentél, aminek én nagyon örültem, azt hittem álmodok.
Lexie: amikor Jeremy elment egy munka miatt te figyeltél rám, kísértél iskolába, adtál tanácsot nekem. Mindketten sokat jelentetek nekem. Anyu majd megmagyaráz nektek mindent.
Szeretlek titeket!
Skyler

Végül Gi Kwangé, féltem odaadni neki, rettegtem attól, hogy megutál ezért... 

Gi Kwang (Kiki)!
Kiskorunk óta nagyon szeretlek, és már azt is tudom, hogy te is engem. Minden egyes veled eltöltött idő csodálatos volt, elfeledtette velem apu gonosz tervét, és ezért hálás vagyok. Te vagy a legfontosabb ember az életemben, mindent megtennék azért, hogy megvédjelek, még azt is, hogy eltűnök az életedből... tudom ezzel magamnak is fájdalmat okozok, de inkább én szenvedjek, mint, hogy megsérülj. Ne aggódj, biztonságban vagyok, itt nem talál rám apu. Emlékszel Adamre? Igen, akit anyu annyira szeretett, akivel Párizsba mentünk, akit először nem szerettem, de most már megértem, hogy csak boldogok akartak lenni. Akkor is jó volt hozzám, mikor én megvetettem, nem adta fel, azt szerette volna, ha elfogadom őt. Nem tudom, hogy valaha is visszamegyek Londonba, ha nem akkor kérlek vigyázz magadra és a családomra. 

Szeretlek

Skyler

-Adam... megtennél nekem valamit? 

-Persze, mondd csak. - mosolygott.

-Ezt feladnád nekem? - át nyújtottam neki a levelet, mire bólintott. -Köszönöm. - szipogtam.

**1 hét múlva**

-Most pedig következzenek a legújabb híreink! Lee Gi Kwang ismét összeesett a koncert alatt... egyre rosszabbul van, és ez látszik is rajta. Csont sovány, nem eszik rendesen. Vajon legközelebb mi fog történni? Köze van ennek a szerelmi háromszöghöz? Ki kérdezzük az érintetteket és hamarosan minden kiderül! - szemeim kikerekedtek, szám tátva maradt a hírek láttán.

Földre rogytam, szemeim megteltek könnyekkel, mert tudtam, hogy ez mind miattam van. Ha nem jöttem volna vissza Párizsba, hanem mellette maradok, akkor még most is mosolyogna, úgy mint régen...

-Nem, nem... nem lehet. Mért csinálja ezt? - kezeimet az arcomra tettem, próbáltam elrejteni a könnyeimet.

-Skyler... vissza szeretnél menni? Ha szeretnéd, visszakísérlek, és ott maradok veled, vigyázok rád! Megígértem neki! - amint ki mondta, hogy 'megígértem neki', eldöntöttem, hogy visszamegyek, történjék bármi.

-H-holnap menjünk vissza! - mondtam ki végül.

-Rendben. - mosolygott. -Ne aggódj, nem fogom engedni, hogy bántson! - bólintottam.

Kezét nyújtotta és felsegített a földről majd felmentem a fürdőszobába és arcot mostam. Visszamentem a szobámba, összepakoltam mindent, amit hoztam és beleraktam a bőröndömbe, hogy ezzel ne este, vagy holnap reggel kelljen foglalkoznom. Később elmentem egy kicsit sétálni, reméltem, hogy kicsit nyugtom lesz, de újból tévedtem. Mikor a közeli kávézóba értem, riporterek és fotósok álltak körém, tudtam, hogy ebből már nem mászhatok ki sehogy. Le fogják adni a tévében és mindenki -beleértve aput, anyut és Kikit is- látni fog. Tudni fogják, hogy hol rejtőzködtem egy teljes hétig…

-Skyler kisasszony, hallott róla, hogy mi történt Lee Gi Kwanggal a napokban? – kérdezte meg a sok riporter közül az egyik akik körül álltak.

-Igen, hallottam.- válaszoltam mielőtt belekortyoltam a kávémba.

-Ennek az egésznek köze van a szerelmi háromszöghöz? – tették fel szünet nélkül a következő kérdést.

Válasz nélkül felálltam, megragadtam a kávémat és futni kezdtem. Nem számít merre, csak el innen. Egy idő után fogyatkozni kezdtek a riporterek és a fotósok. Amikor már azt hittem, hogy elkapnak, egy kar berántott egy kisebb helyre. Számra tapasztotta a kezét, így megszólalni nem igazán tudtam... amint az utolsó fotós is elment elvette kezét a számról. 

-Legközelebb légy óvatos, ők mindenre képesek! - tanácsolta, majd eltűnt mögülem.

-Várj... - sajnos már későn kapcsoltam, és még megköszönni sem tudtam.

**Másnap reggel** 

-Adam... üzentél anyunak, hogy megyünk? - törtem meg a csendet.

-Igen, és azt is megírtam neki, hogy ne mondja el senkinek sem.  

-Köszönöm. Remélem, hogy apu már el ment onnan... nem szeretném viszont látni.

Amint megérkeztünk fogtunk egy taxit és egyenlőre egy hotelbe mentünk. Adam elment apu házához felderíteni a terepet. Megkértem, hogy hozza ide anyut és a testvéreimet.
-Mi ez a titkolózás, Adam? - hallottam meg Lexie kicsit nyávogós hangját.
Amint kinyitották az ajtót ráugrottam Lexiere, a döbbenettől mozdulni sem tudott, ugyanez elmondható volt Jeremy-ről és anyuról is.
-Ez a nyávogás hiányzott nekem. - öleltem meg erősen.
-Skyler... - mondta halkan a nevemet. -Te normális vagy? Így eltűnni, hogy még szólni sem szólsz? - ütötte meg sírva a fejemet. -Annyira hiányoztál te idióta!
-Ti is nekem. De apunak, Gi Kwangnak és Harrynek nehogy elmondjátok, hogy visszajöttem! - törölgettem a szemeimet.
-Miért? - kérdeztek vissza. -Nem láttad, hogy milyen állapotban van Gi Kwang? Mért teszed ezt vele? Hiszen szereted... vagy nem? - tolt el magától Lex.
-Szeretem. De... 

13. rész - Miért teszed ezt?

Sziasztok! Remélem vannak olyanok akik még olvassák a blogomat, de az is lehet, hogy inkább elpártoltak tőlem mert mindig későn hozom a részeket. Higgyétek el, hogy nem direkt csinálom, de egyszerűen nincs ötletem vagy mindig elfeledkezek róla. Ha találtok helyesírási hibát azért bocsánatot kérek, telefonról írom és ott nem igazán mutatja a hibákat. 

Jó olvasást mindenkinek, és köszönöm annak aki még követi a storyt. A következő rész ígérem hamarabb jön majd. :)

Nagyon sajnálom amit veled tettem, Skyler. Rettentően sajnálom, hogy majdnem bántottalak, szörnyen érzem magam miatta. Bocsáss meg, kérlek.

Nem tudtam mit kezdeni az üzenetben lévő szavakkal... nem tudom neki megbocsátani. Amit most tehetek, hogy eltűnök mindenki életéből. Így lesz a legjobb... lehetséges, hogy egy darabig fájni fog nekik, de lassan el fognak felejteni. Amint lehet, el megyek egy olyan helyre ahol nem találnak meg.
-Rendben. Megteszem, ne aggódj, kislány. - ez a hang... túl ismerős nekem. -Igen, ott találkozunk és megbeszéljük a részleteket. - hangjában volt valami gonoszság, titokzatosság.
Mit tervezel, apu? Ki az akit annyira el akarsz vinni hozzá?
-Nyugodj már meg! - emelte fel a hangját. -Ott lesz időben a kis Skyler. - hirtelen nem tudtam levegőt venni... ő nem lehet ilyen.
Kezemet az ajkaimra helyeztem, próbáltam vissza tartani a sírást... ő nem árulhat el, ismerem, nem tenne ilyet. Vagy... mégis? Már nem tudom mit higyjek és kiben bízzak. Senkiben sem bízhatok.

**1 hét múlva**

1 hét telt el mióta azt a telefon hívást hallottam, apu mindennap egyszer hirtelen eltűnt és csak este jött haza... amikor elment mindig a szavai visszhangoztak a fejemben. Próbáltam elfelejteni egy kis szórakozással, Gi Kwanggal mindennap elmentem valahová, amíg vele voltam elfeledtem minden rosszat, de tőlük még ő sem védhet meg... megsérülne, és azt nem szeretném, ahhoz túlságosan is szeretem őt. Eldöntöttem, hogy ma hajnalban elhagyom Londont, elmenekülök előlük, bár tudom, hogy előbb-utóbb úgyis megtalálnak.

-H-halló? - vettem fel félve a telefont.
-Meg mondtam... ha Harry közelébe mész, meghalsz. Mit nem értettél meg ebből? - az elején suttogott, majd a végén már ordított. -Szakíts meg minden kapcsolatot Harryvel és a banda összes tagjával, tűnj el az életükből mindörökre! - fenyegetett meg.

-Miért teszed ezt? Mit csináltam, hogy ezt érdemlem? - kérdeztem sírva.

 
-Csupán csak annyit, hogy rá akaszkodtál Harryre és nem tud téged elfelejteni... de én majd intézkedek, elfog téged felejteni. - egy kis hang jelezte nekem, hogy letette, megmarkoltam a telefont és erőből a falhoz vágtam.
Rögtön darabokra esett a készülék ami semmire sem volt már jó... egyedül a mamóriakártya volt ami sokat jelentett nekem. Azon volt minden emlékem anyuról, a régi apuról és Gi Kwanról, ha velük nem lehetek, legalább az emlékük megmarad bennem.
-Kicsim, mit vétett ellened az a telefon? - nyitott be anyu a szobámba egy tál gyümölccsel a kezében. -Hoztam egy kis gyümölcsöt, ha éhes vagy szólj és hozok fel valamit. - mosolygott és közelebb jött az ágyamhoz.
-Anyu... ugye tudod, hogy szeretlek? - mosolyogtam könnyes szemekkel.
-Tudom, hogy szeretsz, ahogy én is téged. - letette az asztalra a gyümölcsös tálat és az ajtó felé ment.
-Bármi is történjék velem, kérlek... ne bízz meg apuban. Ő nem az akinek mi ismerjük, ő egy teljesen más ember aki kihasználja azokat akik közel állnak hozzá. Sose higyj neki! - újra mosolyra húzódtak ajkai, majd elhagyta a szobát.

Kábé fél óra alatt bepakoltam egy bőröndnyi ruhát, cipőt, kinyitottam a szekrényemet és a többi ruha közé rejtettem a nagy színes bőröndöt.

****

Már mindenki alszik... itt az idő, ha most nem teszem meg... nem lesz máskor ilyen lehetőségem. Lassan lebaggyogtam a bőröndömmel, mikor az ajtó kilincshez értem valaki erősen megragadta a csuklómat... mély levegőt vettem és a hátam mögé néztem. Apu dühös pillantásával találkoztam, hirtelen levegőt is alig tudtam venni. Remegő kezekkel fogtam meg a mellettem lévő vázát és fejbe vertem vele. 

-Sajnálom apu, de nem engedhetem, hogy elvigyél hozzá... nem megyek a közelébe, ahogy mindkét bandát is itt hagyom és soha nem jövök vissza! - mellé helyeztem a neki címzett levelemet -amiben nem mondok sokat a tartózkodási helyemről- és tovább indultam.

Tisztában voltam azzal, hogy ezért akár börtönbe is kerülhetek, de nem tudtam mit csinálni. Hívtam egy taxit ami villám gyorsasággal a repülőtérre vitt, vettem egy szendvicset és leültem egy padra, ahonnan jól rá látok az órára.

-A Párizsba tartó gép utasait megkérem, hogy kezdjék meg a beszállást. 

Felálltam és magam után húzva a bőröndömet elindultam. Mikor már szálltam volna be... igen, csak volna, mert egy számomra fontos ember hangját hallottam meg a hátam mögül, nem akartam látni a szomorú arcát... nem akarom, hogy szenvedjenek miattam. Mint aki semmit nem hallott mentem tovább, próbáltam nem bőgni.

-Miért teszed ezt velem/velünk, Skyler? - ordította ahogy csak tudta.
Mindenki őt figyelte, de ez egy kicsit sem zavarta, továbbra is csak ott állt és engem figyelt. Majd megszakadt a szívem, hogy itt kell hagynom, ő mindig mellettem volt, de amikor baj van én elmenekülök, ahelyett, hogy a segítségét kérném.

-Nem akarom, hogy miattam szenvedjetek... nagyon szeretlek, épp ezért tűnök el a te és a One Direction fiúk életéből. Egy dolgot mondhatok, hogy kik miatt megyek el innen... apám, és Taylor Swift miatt. Vigyázzatok velük, ha bajotok esik akkor... - nagy levegőt vettem és folytattam. -Vigyázz anyura, kérlek! - mondtam könnyes szemekkel.

****

Mikor leszállt a gépem, egyből hívtam Adamet, talán egy kis ideig nála lehetek -ha nem utált meg teljesen-, bár kétlem, hogy ő tudna bárkit is utálni... egy kedves, gondoskodó embernek ismertem meg.
-Skyler! - hallottam meg Adam hangját, aki egy táblát tartott a kezében rajta a nevemmel.
Boldogan közelítettem hozzá, az elején még nem ismertem be, de ő egy kedves ember aki csak boldog akart lenni anyuval... és én mindent tönkretettem.
-Szia, Adam. Remélem nem gond, hogy téged hívtalak, nincs senki akire számíthatnék rajtad kívül. - öleltem meg.
-Már, hogy lenne gond? Inkább örülök, hogy én jutottam eszedbe, és segíthetek. - ölelt vissza. -A szobád ugyan úgy van ahogy hagytad, nem nyúltam hozzá. Tudtam, hogy egyszer visszajössz. - mosolygott kedvesen. -Mehetünk? - bólintottam.

Egy órát utazhattunk amíg Adam házához nem értünk, pont ugyan olyan amilyen volt mikor elmentem. Semmi sem változott ahogy ő sem, remélem benne bízhatok.
-Egyébként mi történt, hogy felkerestél? - lépett be a bőröndömmel a kezében.
-Ha nem gond, erről inkább később beszélnék. - még nem szeretnék róla beszélni neki.
-Persze, menj és pihend ki magad. - segített felvinni a bőröndömet.
Miután Adam elhagyta a szobát, kipakoltam és azt a levelet szorongattam a kezemben amit nem tudtam odaadni Gi Kwangnak... biztos vagyok benne, hogy apu szólt neki, hogy ott tartson. 

Elővettem a memóriakártyámat és beletettem az Adamtől kapott új telefonba, végignézegettem a képeket és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem veszett el egy sem belőlük. Magam mellé tettem a telefont és a levelet, majd úgy csukódtak le a szemeim mintha több kilós súlyok lennének rajtuk.

12. rész - Miattam van...

Egy könnycsepp futott le arcomról, amit automatikusan letöröltem a mutató ujjammal. Még annyi év után is emlékszik, hogy mikor van a szülinapom...

-K-köszönöm. - nyúltam a rózsák felé. -El is felejtettem... - vakartam meg a tarkómat nevetve.

-Nekem viszont mindig eszembe jutott, állandóan azon gondolkoztam ha találkozunk vajon mit adjak születésnapi ajándéknak... mindig csak egy kis csokor virágot szedtem a kertben, de mikor eszembe jutott a szomorú igazság, hogy elmentél, csak egy kis vázába tettem bele és úgy kívántam boldog születésnapot! Amikor hiányoztál csak felnéztem az égre és úgy beszéltem hozzád.

"Jól vagy, Sky?"

"Te is hiányzol nekem, remélem egyszer még találkozunk!"

"Ne feledd, én mindig itt leszek neked, te vagy az aki észrevett engem, barátkozott velem és megbízott bennem!"

-Gi Kwang... - szólaltam meg mikor már a szememet teljesen ellepték a könnyek.

-Sosem felejtettelek el téged, mindig mindenhol téged kerestelek! - közelebb jött és két keze közé fogta az arcomat. -Szeretlek, Skyler! - megpuszilt a homlokomon, én pedig jó szorosan magamhoz öleltem őt.

-Én is szeretlek téged. - suttogtam, de ő így is meghallotta.

Lépteket hallottam a hátam mögött, lassan hátrafordultam és Harryt fedeztem fel, akit most először látok ilyen állapotban... ahogy rám néz a könnyes szemeivel, legszívesebben oda rohannék hozzá és jó erősen magamhoz szorítanám. Soha nem engedném el, de... a lábaim nem mozdultak, földbe gyökereztek.

-Szóval, ő az akit szeretsz... miatta utasítottál vissza... - én csak a földet fürkésztem, nem akartam Harry szemébe nézni, csak még jobban fájna... -Megértettem... nem zaklatlak tovább az érzéseimmel és semmi egyéb dologgal. - törölgette a szemeit.

-De, Harry... ne menj, kérlek. - szemeimből már patakokban folytak a könnyek, még sosem éreztem ilyet.

A stúdióban olyan könnyen ki tudtam mondani a szavakat könnyek nélkül, de most... még lélegezni is alig tudok, úgy érzem megfulladok. Ekkor fotósok hada lepte el a stúdió előtt lévő parkolót. Egy folytában kattintgattak a kamerájukkal, egy pillanatra sem álltak le... Harry fogta magát és csak úgy elsétált mellettünk. A fotósok fele utána ment, a többi pedig itt maradt minket boldogítani. Ég veled, Skyler! - visszhangként járták át a szavai a halló járataimat.
-Skyler, válaszolnál pár kérdésre? - nyomult előre a tömegben az egyik 30-as éveiben járó férfi.

Csak bámultam magam elé és próbáltam magamban feldolgozni a pár perce történteket. Nem akarom, hogy így érjen véget ez az egész... nem akarom. Nagy nehezen át furakodtam az emberek közt és csak futottam. Sorba hagytam el a fákat, házakat amikhez egy vagy több kis kert tartozik, embereket akik boldogan sétáltak a családjukkal, szerelmükkel. Szerelem... mit is jelent?! Két szóval tudom jellemezni... boldogság, fájdalom. Én most az utóbbit érzem. Mire észrevettem, hogy szakad az eső, már csurom vizes voltam. Még az sem érdekelt ha megbetegszem... csak meg akartam találni Harryt. Mikor hazaértem csak úgy betörtem az ajtót, apuhoz siettem és össze vissza dadogtam neki.

-A-apu... Ha-harry telefon számát add meg, kérlek. - könyörögtem neki zokogva. 

-Rendben. - kutatni kezdett a kabát zsebébe.

-Gyorsan. - sietettem, pár másodperc múlva kezembe nyomta a telefonját és ki siettem a házból.

Megkerestem a nevét, először egyszer-kétszer kicsörgött, majd sokszor. Kinyomtam és újra próbáltam, akkor már felvette, de valami nem volt vele rendben. 

-David? Mi a gond? Ilyenkor fel tudsz hívni, de máskor nem? - mikor végre befejezte, beleszóltam.

-Harry... hol vagy? - még a lélegzet vételét sem hallottam. 

-Mért kellene neked megmondanom? Te mást szeretsz, menj, fuss a karjaiba. Örülhetsz, most eltűnök az életedből, örökre! - az "örökre" szót csak úgy beleordította a telefonba. 

-Kérlek, Harry. - lábaim összecsuklottak és a földre rogytam. 

Felálltam és elindultam a háza felé, abban reménykedve, hogy nem csinált semmi hülyeséget. Teljes erőmből ütögettem a bejárati ajtót, hogy nyissa már ki, de nem történt meg, semmiféle hang nem jött ki a házból. Felemeltem a lábam és erősen megrúgtam az ajtót, ami a földre dőlt mint egy hatalmas fa. Korom sötét volt, az alkohol szaga csak úgy áradt a házból, amint megláttam Harryt a földön, hívtam egy mentőt. 

**Pár órával később**

Harry mozdulatlanul feküdt az előttem elhelyezkedő kórházi ágyon... ez mind miattam van. Leültem az ágy mellett lévő székre, kezét kezembe fogtam.

-Miért kellett ezt csinálnod, te idióta? Nem gondoltál a körülötted lévőkre? A családodra, a bandára, a rajongókra, rám? Még ha nem is úgy szeretlek ahogy szeretnéd... én is aggódok érted, és ha most örökre elmentél volna... soha nem tudtam volna többé úgy mosolyogni, hogy ne lett volna előttem a mosolygós arcod, és az, hogy miattam tetted. Mielőtt butaságot teszel, gondolkozz! 

Fel akartam állni, de megfogta a kezem és nem engedett el.

-Kérlek maradj még. - suttogott.

-Egyáltalán tudod, hogy-hogy aggódtam érted? - kirántottam a kezemet az ő kezéből és az ablakhoz sétáltam. -Ott hagytam azt akit szeretek, hogy megkeressek egy idiótát...

-Ez az idióta nagyon szeret téged. - lehelletét a fülemen éreztem, mire kirázott a hideg.

-Csak azért mert ezt tetted, nem fog változni semmi, továbbra is csak barátként tudok rád tekinteni. Sajnálom. - arca közeledett az enyémhez, vállaimat lefogta a kezeivel és a falnak nyomott.

Próbáltam kibújni a szorításából, de nem sikerült. Erősen szorított, félve néztem szemeibe, amik csak engem figyeltek.

-Engedj el, ez fáj! - próbáltam eltolni magamtól. -Engedj el, Harry! - ismételtem már sírva.

Mikor lazított a szorításán, ellöktem magamtól és a kezem az arcán csattant. Könnyes szemekkel néztem rá, kezét a fájó részhez emelte és megdörzsölte kicsit. Felém közeledett egy mosoly kíséretében, nem tudtam mit akar, féltem tőle... elfutni nem tudtam mert pont előttem állt, ezzel elállva az utat a kijárat felé.

-Csalódtam benned, Harry! - megállt és lefagyott az arcáról a mosoly. -Azt hittem te normális ember vagy, nem hittem volna, hogy így bánsz azzal a nővel akit szeretsz... - könnyeim útnak indultak az arcomon. 

Elhaladtam mellette, nem nézett rám csak a földet nézte. Visszanéztem rá és ő még mindig ugyan ott, ugyanúgy állt.

Megakartam szólalni, de hangok nem jöttek ki a számon így folytattam utamat hazafelé. A lift foglalt volt, ezért lépcsőznöm kellett, ahogy mentem lefele a falakon festmények voltak, amik boldogságot tükröztek. Az utolsó lépcsőfokoknál már alig álltam a lábamon, épp egy ablaknál álltam meg. Megkapaszkodtam a párkányba, próbáltam állva maradni de mindhiába, lábaim összecsuklottak és a földre zuhantam.

**Később**

Puha felületet éreztem magam alatt, lassan kinyitottam a szememet és egy olyan embert pillantottam meg akit nem akartam látni, most mégis itt van...

-Mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdésemet. -Hagyj békén! Menj innen! - dühösen az ajtóra mutattam.

-Mi történt köztetek? - kérdezte Gi Kwang, közben kezei közé fogta a kezemet.

-Semmi, nem fontos... - vágtam rá.

-Amíg ennyire felzaklat a látogatása addig fontos... szóval?

-Mondtam, hogy nem fontos! - emeltem fel a hangomat. -Kérlek, most hagyj magamra, majd hívlak. - mondtam, majd távozott.

Elvettem az éjjeli szekrényemről a telefonomat, feloldottam és elkezdtem átnézni a nem fogadott hívásokat, mind Harrytől van. Plusz van még egy üzenet, ami tőle jött. Megnyitottam és átfutottam a szemeimmel.