23. rész - 'Mindig melletted leszünk, nem számít milyen nehéz!'

*1 hónappal később*

Nagy nehezen rá vettem magamat, hogy eljöjjek a koncertre apuékkal. Aggódom Gikwangért, remélem, hogy nincs semmi baja és nem hajszolta magát túl, miatta jöttem el. Látni akarom, hogy jól van. Nem tudom elfelejteni, lehetetlen egy olyan embert elfelejteni, akit mindig is szerettél, akit mindegy, hogy de meg kell védened. Akivel összekötött egy csoda, egy csoda, ami csak úgy eltűnt, anélkül, hogy tudtam volna. Jae Hyun a vállamra tette kezét jelezve, hogy kezdődik a koncert. Rengeteg rajongó jelent meg itt, nagyon sokan szeretik őket, a zenéjüket, amit csinálnak. Figyelemmel kísérnek mindent, ami velük történik, akár órákat is várnak a hidegben, forróságban, csak, hogy láthassák őket pár percre. Kitartóak, büszkék a fiúkra és támogatják őket. Gyönyörű dalokat adtak elő, néhánytól még a szemem is könnyezett, de nem azért mert szomorú volt a dal, hanem mert igaz. Megtörtént, átéltük és fájt, hogy most nem lehettem mellette úgy, mint egy barátnő. De el fog jönni az idő, hogy majd mellette állok széles mosollyal és boldogan mondom ki az 'igen'-t. Az lesz életem legszebb napja, ő életem szerelme. A fiúk pedig olyanok mintha a testvéreim lennének, nagyon szeretem ezeket a bolondokat, de néha úgy megcsapkodnám őket. Gikwang különleges előadást nyújtott egyedül is, ami újabb könnyeket csalt a szemembe. Amint vége lett a koncertnek hazamentünk és megnéztük az interjút, ami nem sokkal a koncert után volt.

*4 hónap múlva* 

-Ugyan már Skyler. Meddig akarsz még haragudni ránk? - ragadta meg a karom Lexie.

-Ne várd, hogy a nyakadba ugorjak, azzal, hogy 'nem haragszom, felejtsük el'! - karomat kirántottam az övéi közül és elindultam csomagolni, mivel ma visszamegyek Londonba.

Mindent gondosan elpakoltam, egy kisebb táskába beletettem a telefonom, kezembe fogtam a jegyemet és elindultam a repülőtérre Jae Hyun társaságában. Senki sem tudja, hogy ma visszautazok, se apuék, se a fiúk. Meg szeretném őket lepni. Amíg Londonba nem értünk, én aludtam egy jót, mivel éjjel nem tudtam. Landolás előtt tíz perccel ébredtem fel. A mellettem ülő lány pólóján megakadt a szemem, Beast-es volt. Gondolom nagy rajongójuk. A szeme gyönyörű barna, haja élénkvörös színű, bőre fehér, de tökéletes volt. Az orrán egy olvasó szemüveg pihent, amit kicsit feljebb tolt. Egy újságot olvasott, amiben a fiúkról volt egy interjú. Gondolom a tegnap esti koncert utáni interjút vetették papírra. Amint megérkeztünk siettünk kifele, fogtunk egy taxit és a fiúk házához mentünk. Kopogtattam majd pár másodperc múlva Dujun nyitott ajtót. Szemeiből ki lehetett olvasni, hogy nagyon meglepődött, nem is csodálom, senki nem tudott róla, hogy idejövünk. Miután megértette, hogy ez a valóság, kilépett az ajtón és magához húzott, mindkét karját szorosan körém fonta.

-Mért nem szóltál, hogy jössz te buta? - suttogta.

-Apunak se szóltam, úgy jöttem el, hogy megleplek titeket és a saját lábamon jövök ide. Mert most már rendben van a lábam, így mindenképp mellettetek a helyem. Titeket soha nem tudnálak örökre elhagyni, jól tudod. - néhány könnycsepp kicsordult a szememből, de azonnal letöröltem őket. -A többiek? - kérdeztem halkan.

-Még próbálnak, de hamarosan itt kell lenniük. Gyertek be. - kicsit eltolt magától és beinvitált a házba.

A ház pontosan ugyan olyan volt, mint mielőtt elmentem. Semmit sem emeltek el a helyéről és ugyan olyan rendetlenség is volt.

-Kérsz egy kávét? - kiáltott a konyhából Dujun.

-Igen, köszönöm. - kiáltottam vissza. -Apropó, Katie merre van?

-A fiúkkal van a stúdióban. Egész jól kijön velük. - felém vette az irányt és a kezembe adta a meleg kávét.

-Az nagyon jó. - mosolyogtam.

Körülbelül fél óra múlva a fiúk csörtettek be az ajtón hangos nevetéssel, drága kis vezetőjük próbálta nekik beadagolni, hogy visszajöttem. Voltak találgatások, majd beadta a derekát és elmondta nekik.

-Ami azt illeti, van egy nagyon különleges vendégünk. - valaki felállt a kanapéról és a konyha felé sietett.

Pár másodperc múlva Yoseob boci szemeit pillantottam meg, meglepett volt, bár nem is csoda, több hónapig nem is találkoztunk, beszéltünk. Elengedte az ajtó kilincsét és magához ölelt, majd a többiek is sorba érkeztek a konyhába. Amint megláttam Gikwangot, tudtam, hogy az ő ölelése a legmegnyugtatóbb, Yoseob elengedett és őt felváltotta Gikwang. Az ölelésétől majdnem a földön kötöttünk ki, szerencsére a konyhaszekrény mögöttem volt ezért annak dőltem neki.

-Miért nem hívtál, hogy jössz?- motyogta, hangjából éreztem, hogy nem sok kell neki, hogy elsírja magát.

-Senkinek sem szóltam, Dujun is meglepődött mikor meglátott. Egyedül Jae Hyun kísért el, ő tudta, senki más. - kezeim a hátán pihentek, belemarkoltam a pólójába, jó volt újra az ő karjaiban lenni.

-Skyler - jött be Dujun a konyhába telefonnal a kezében. –felhívtam apukádat, hogy itt vagy és nincs bajod. - mikor meghallottam legszívesebben megfojtottam volna, én akartam nekik elmondani.

-Fuss, mert halott vagy! - elindultam felé, de Gikwang visszarántott a kezemnél fogva, így újra a karjaiban találtam magam.

-Most csak velem legyél! - suttogta a fülembe, kis szünetet tartott majd folytatta. -Pótoljuk be a külön töltött időt. Csak te és én.

Megragadta a kezemet és elindultunk a lépcső felé, egyenesen a szobájáig vezetett. Az ajtó előtt ajkaimra tapadt és hevesen csókolt, akkor sem szakítottuk meg, mikor már bent voltunk, az ajtónak támasztott és úgy folytattuk. Felkapott a karjába, lábaimat dereka köré fontam.

-Szeretlek! - suttogtam, arca nagyon közel volt az enyémhez.

-Én is szeretlek Skyler! - nyomott egy puszit a számra, majd folytattuk ott ahol abba hagytuk.

Csókjai tele voltak érzelemmel. Lassan az ágy felé kezdett araszolni, vigyázva, hogy ne ejtsen le, még most is vigyázni akart rám. Az ágyra fektetett és felém tornyosult, pólójáért nyúltam és egy mozdulattal lehúztam róla. Az a kép tárult elém, mint a koncerten csak most közelebb volt hozzám és csak az enyém volt, senki másé.

'Az sem érdekel, ha meg kell érted küzdenem! Ha kell, megölöm a nevelőapádat is. Soha többé nem hagylak magadra, nem hagyom, hogy a közeledbe férkőzzön, és újra elraboljon, vagy esetleg valami rosszabbat csináljon!'

*Késő este*

A mellettem fekvő Gikwang még aludt, viszont én nem tudtam. Felvettem az alsóneműmet és az ingét, lementem a konyhába és engedtem magamnak egy kis vizet, amit egy húzásra meg is ittam majd megint tele engedtem. A vezetékes telefon elkezdett csörögni, lassan közeledtem hozzá, hirtelen nagyon rossz érzésem támadt.

-Halló? - amint meghallottam a hangját kedvem támadt volna törni-zúzni.

-Nem tanultál még a történtekből? Meg kell halni még valakinek? Maradj csak velük és meglátod, csúnya vége lesz. - fenyegetőzött.

-Miattad veszítettem el gyerekemet, akinek Gikwang volt az apja! - megtörtem, kiabáltam vele, bár nem volt jó ötlet mivel már mindenki aludt.

-Ó, akkor nem volt felesleges az a kis baleset. Duplán örülök. - nem láttam, de tudtam, hogy mosolyog.

-Rohadj meg! Bánom, hogy valaha is apámnak hívtalak. Utállak! - kezeim remegni kezdtek.

-Akkor jó. Egyébként hol voltál az elmúlt hónapokban? - kérdezte, fogtam magam és kinyomtam.

Visszatettem a telefont a helyére, lábaim gyengülni kezdtek és a földre rogytam. Miért nem hagy végre békén? Mért kínoz engem, mért bántja azokat, akiket szeretek? Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen embert hívtam évekig apának. Utálom őt! Bárcsak eltűnne már az életünkből! Lassan ülőhelyzetbe helyezkedtem, térdeimet felhúztam és átkaroltam őket, fejemet pedig rá tettem. Két kezet éreztem és egy felsőtestet, ami hozzám simul. Hátra néztem és Dujun volt a hátam mögött, ő ölelt át.

-Mért nem mondtad el? - szemei könnyesek voltak. -Mért kell annak a baromnak ennyi fájdalmat okoznia neked? Mért nem tud egyszerűen békén hagyni? Mért nem hagy téged élni?

-Dujun... ne is törődj vele, minél inkább le akarjuk állítani annál jobban csinálja. Nem akarlak miatta elhagyni titeket, ti vagytok a legfontosabbak. - megfordultam és megöleltem. -A babát... azért nem mondtam el, mert túl fájdalmas lett volna kimondani, hogy volt de... - látásom elhomályosult a könnyektől, majd lefolytak az arcomon.

-Nem kell tovább mondanod. Értem. Nyugodj meg. - hátamat simogatta és próbált nyugtatni. -Mindig melletted leszünk, nem számít milyen nehéz! - szavai kicsit megnyugtattak, de tudom, hogy úgyis szembe kell nézzek Gikwanggal és elmondani neki. Ez fájt a legjobban, de el kell mondanom neki, joga van tudni!