13. rész - Miért teszed ezt?

Sziasztok! Remélem vannak olyanok akik még olvassák a blogomat, de az is lehet, hogy inkább elpártoltak tőlem mert mindig későn hozom a részeket. Higgyétek el, hogy nem direkt csinálom, de egyszerűen nincs ötletem vagy mindig elfeledkezek róla. Ha találtok helyesírási hibát azért bocsánatot kérek, telefonról írom és ott nem igazán mutatja a hibákat. 

Jó olvasást mindenkinek, és köszönöm annak aki még követi a storyt. A következő rész ígérem hamarabb jön majd. :)

Nagyon sajnálom amit veled tettem, Skyler. Rettentően sajnálom, hogy majdnem bántottalak, szörnyen érzem magam miatta. Bocsáss meg, kérlek.

Nem tudtam mit kezdeni az üzenetben lévő szavakkal... nem tudom neki megbocsátani. Amit most tehetek, hogy eltűnök mindenki életéből. Így lesz a legjobb... lehetséges, hogy egy darabig fájni fog nekik, de lassan el fognak felejteni. Amint lehet, el megyek egy olyan helyre ahol nem találnak meg.
-Rendben. Megteszem, ne aggódj, kislány. - ez a hang... túl ismerős nekem. -Igen, ott találkozunk és megbeszéljük a részleteket. - hangjában volt valami gonoszság, titokzatosság.
Mit tervezel, apu? Ki az akit annyira el akarsz vinni hozzá?
-Nyugodj már meg! - emelte fel a hangját. -Ott lesz időben a kis Skyler. - hirtelen nem tudtam levegőt venni... ő nem lehet ilyen.
Kezemet az ajkaimra helyeztem, próbáltam vissza tartani a sírást... ő nem árulhat el, ismerem, nem tenne ilyet. Vagy... mégis? Már nem tudom mit higyjek és kiben bízzak. Senkiben sem bízhatok.

**1 hét múlva**

1 hét telt el mióta azt a telefon hívást hallottam, apu mindennap egyszer hirtelen eltűnt és csak este jött haza... amikor elment mindig a szavai visszhangoztak a fejemben. Próbáltam elfelejteni egy kis szórakozással, Gi Kwanggal mindennap elmentem valahová, amíg vele voltam elfeledtem minden rosszat, de tőlük még ő sem védhet meg... megsérülne, és azt nem szeretném, ahhoz túlságosan is szeretem őt. Eldöntöttem, hogy ma hajnalban elhagyom Londont, elmenekülök előlük, bár tudom, hogy előbb-utóbb úgyis megtalálnak.

-H-halló? - vettem fel félve a telefont.
-Meg mondtam... ha Harry közelébe mész, meghalsz. Mit nem értettél meg ebből? - az elején suttogott, majd a végén már ordított. -Szakíts meg minden kapcsolatot Harryvel és a banda összes tagjával, tűnj el az életükből mindörökre! - fenyegetett meg.

-Miért teszed ezt? Mit csináltam, hogy ezt érdemlem? - kérdeztem sírva.

 
-Csupán csak annyit, hogy rá akaszkodtál Harryre és nem tud téged elfelejteni... de én majd intézkedek, elfog téged felejteni. - egy kis hang jelezte nekem, hogy letette, megmarkoltam a telefont és erőből a falhoz vágtam.
Rögtön darabokra esett a készülék ami semmire sem volt már jó... egyedül a mamóriakártya volt ami sokat jelentett nekem. Azon volt minden emlékem anyuról, a régi apuról és Gi Kwanról, ha velük nem lehetek, legalább az emlékük megmarad bennem.
-Kicsim, mit vétett ellened az a telefon? - nyitott be anyu a szobámba egy tál gyümölccsel a kezében. -Hoztam egy kis gyümölcsöt, ha éhes vagy szólj és hozok fel valamit. - mosolygott és közelebb jött az ágyamhoz.
-Anyu... ugye tudod, hogy szeretlek? - mosolyogtam könnyes szemekkel.
-Tudom, hogy szeretsz, ahogy én is téged. - letette az asztalra a gyümölcsös tálat és az ajtó felé ment.
-Bármi is történjék velem, kérlek... ne bízz meg apuban. Ő nem az akinek mi ismerjük, ő egy teljesen más ember aki kihasználja azokat akik közel állnak hozzá. Sose higyj neki! - újra mosolyra húzódtak ajkai, majd elhagyta a szobát.

Kábé fél óra alatt bepakoltam egy bőröndnyi ruhát, cipőt, kinyitottam a szekrényemet és a többi ruha közé rejtettem a nagy színes bőröndöt.

****

Már mindenki alszik... itt az idő, ha most nem teszem meg... nem lesz máskor ilyen lehetőségem. Lassan lebaggyogtam a bőröndömmel, mikor az ajtó kilincshez értem valaki erősen megragadta a csuklómat... mély levegőt vettem és a hátam mögé néztem. Apu dühös pillantásával találkoztam, hirtelen levegőt is alig tudtam venni. Remegő kezekkel fogtam meg a mellettem lévő vázát és fejbe vertem vele. 

-Sajnálom apu, de nem engedhetem, hogy elvigyél hozzá... nem megyek a közelébe, ahogy mindkét bandát is itt hagyom és soha nem jövök vissza! - mellé helyeztem a neki címzett levelemet -amiben nem mondok sokat a tartózkodási helyemről- és tovább indultam.

Tisztában voltam azzal, hogy ezért akár börtönbe is kerülhetek, de nem tudtam mit csinálni. Hívtam egy taxit ami villám gyorsasággal a repülőtérre vitt, vettem egy szendvicset és leültem egy padra, ahonnan jól rá látok az órára.

-A Párizsba tartó gép utasait megkérem, hogy kezdjék meg a beszállást. 

Felálltam és magam után húzva a bőröndömet elindultam. Mikor már szálltam volna be... igen, csak volna, mert egy számomra fontos ember hangját hallottam meg a hátam mögül, nem akartam látni a szomorú arcát... nem akarom, hogy szenvedjenek miattam. Mint aki semmit nem hallott mentem tovább, próbáltam nem bőgni.

-Miért teszed ezt velem/velünk, Skyler? - ordította ahogy csak tudta.
Mindenki őt figyelte, de ez egy kicsit sem zavarta, továbbra is csak ott állt és engem figyelt. Majd megszakadt a szívem, hogy itt kell hagynom, ő mindig mellettem volt, de amikor baj van én elmenekülök, ahelyett, hogy a segítségét kérném.

-Nem akarom, hogy miattam szenvedjetek... nagyon szeretlek, épp ezért tűnök el a te és a One Direction fiúk életéből. Egy dolgot mondhatok, hogy kik miatt megyek el innen... apám, és Taylor Swift miatt. Vigyázzatok velük, ha bajotok esik akkor... - nagy levegőt vettem és folytattam. -Vigyázz anyura, kérlek! - mondtam könnyes szemekkel.

****

Mikor leszállt a gépem, egyből hívtam Adamet, talán egy kis ideig nála lehetek -ha nem utált meg teljesen-, bár kétlem, hogy ő tudna bárkit is utálni... egy kedves, gondoskodó embernek ismertem meg.
-Skyler! - hallottam meg Adam hangját, aki egy táblát tartott a kezében rajta a nevemmel.
Boldogan közelítettem hozzá, az elején még nem ismertem be, de ő egy kedves ember aki csak boldog akart lenni anyuval... és én mindent tönkretettem.
-Szia, Adam. Remélem nem gond, hogy téged hívtalak, nincs senki akire számíthatnék rajtad kívül. - öleltem meg.
-Már, hogy lenne gond? Inkább örülök, hogy én jutottam eszedbe, és segíthetek. - ölelt vissza. -A szobád ugyan úgy van ahogy hagytad, nem nyúltam hozzá. Tudtam, hogy egyszer visszajössz. - mosolygott kedvesen. -Mehetünk? - bólintottam.

Egy órát utazhattunk amíg Adam házához nem értünk, pont ugyan olyan amilyen volt mikor elmentem. Semmi sem változott ahogy ő sem, remélem benne bízhatok.
-Egyébként mi történt, hogy felkerestél? - lépett be a bőröndömmel a kezében.
-Ha nem gond, erről inkább később beszélnék. - még nem szeretnék róla beszélni neki.
-Persze, menj és pihend ki magad. - segített felvinni a bőröndömet.
Miután Adam elhagyta a szobát, kipakoltam és azt a levelet szorongattam a kezemben amit nem tudtam odaadni Gi Kwangnak... biztos vagyok benne, hogy apu szólt neki, hogy ott tartson. 

Elővettem a memóriakártyámat és beletettem az Adamtől kapott új telefonba, végignézegettem a képeket és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem veszett el egy sem belőlük. Magam mellé tettem a telefont és a levelet, majd úgy csukódtak le a szemeim mintha több kilós súlyok lennének rajtuk.